Mert nem arról van szó, hogy ez a tizenkét ember ne ismerné egymást, ebben talán téved Kelemen József rendező, aki mintha itt mutatná be egymásnak a szereplőket, mármint a tárgyalás végén, az esküdtek tanácskozásának elején, pedig ezek az emberek már ismerik egymást, végigültek egy több napos tárgyalást egymás mellett, egyszerűen csak azt hiszik – egy kivétellel –, hogy a többiek éppen úgy gondolkodnak, ahogyan ők maguk. Ha nem lenne az az átkozott nyolcas esküdt, aki miatt nem lehet egyszerűen és simán elintézve az ügyet hazamenni, soha a büdös életben nem derülne ki, hogy nem így van. Tizenketten bűnösnek vélik a vádlottat. Valószínűen nem kétségtelenül. Egyvalaki, a nyolcas esküdt hangot is ad a kétségének. Az előadás azt mutatja meg, hogy mennyire _más_ a tizenkét ítélet, amelyből tizenegy egy egyszerű és könnyed „bűnös”-re korlátozódik. Hogy mennyire másfajták vagyunk.

Az biztos, hogy még a legelegánsabb környezetben sem mondjuk egymásnak folyton, hogy „uram”, meg „hölgyem”, mint egy rosszul fordított amerikai drámában, az előadásban sajnos sok „uram” és „hölgyem” zuhan a padlóra a színpadon, és igazán azért kár értük, mert amúgy a karakterek és a viszonyok kiváló érzékkel vannak magyar körülményekre adaptálva. Ennek egyenes következményeként jelennek meg (végre, Rose kétségtelenül hímsovén drámáját kiigazítva) nők az esküdtszékben, s felvonulnak a különböző ismerős társadalmi osztályok reprezentánsai, az elkényeztetett plázacicától az egzakt értelmiségin, az önző focibuzi taxisofőrön és a hátrányos helyzetű szociális munkáson át a határon túlról betelepült lányig, illetve a turbómagyar rasszistáig mindenki, és ha már, hát akkor a gyilkosság is módosul némileg, mert az elkövető, akiről az esküdteknek dönteniük kell, cigány.

Tulajdonképpen egészen riasztó, hogy az ötvenes években Amerikában született kamaradráma ennyire tökéletesen működtethető itt és most. Fontos előadás, mert riasztóan mély belső törésvonalakat mutat meg. Kár, hogy a kaposvári egyetemisták nem hagynak sok kétséget afelől, hogy ez a megvádolt gyerek _ártatlan_. Fábri Péter hozzáférhető fordításában ez a szó ötször szerepel, ebben az előadásban sokkal többször; nem „nem bűnös”-t mondanak, hanem „ártatlan”-t. Bár elhangzik, kissé elsikkad annak a lehetősége, hogy mégiscsak a fiú a tettes. Ami viszont nem sikkad el, hogy milyen könnyen ítélkezik „a társadalom jobbik fele”, amelynek a többség jogán megvan az ítélkezés lehetősége, hogy mennyire másodlagosak az érvek az előítéletekkel szemben. A tizenkét egyetemi hallgató – Bende Kinga, Benkó Bence, Dobó Enikő Tímea, Fábián Péter, Horváth Szabolcs, Jerger Balázs Péter, Kátai Kinga Gabriella, Kiss Emma, Kopek Janka, Máté Anett, Rózsa Krisztián, Szakács Hajnalka – kifejezetten alapos munkával épít tizenkét különböző karaktert, még ha azok helyenként elnagyoltak is, s időnként motorikus mozgások, töltelékgesztusok vattázzák is ki a jellemépítést. Egy-egy gesztus _sok_ – például az összecsapott tenyerekre semmi szükség nincsen, ami pillanatokra kilépteti a szerepekből a figurákat, csínytevő kollégiumi szobatársakká degradálva őket –, néhány gesztus pedig kifejezetten magával ragad, ám a 10. esküdt monológját követő elszeparálódása, illetve a 3. esküdt megtörése nem tud önmagában eléggé erőteljes lenni.

Viszont az nyilvánvaló, hogy ebben az előadásban - amely minden elemében a miénk - nem tizenkét _dühös_ ember van, hanem tizenkét feszült, az ismeretlentől tartó, a megkérdőjelezéstől félő, sok-sok terhet és lezáratlanságot magával cipelő ember, akik ezúttal nem az elvárásoknak felelnek meg és nem magukból indulnak ki, hanem hallgatnak a józan ész szavára. A társadalom jobbik fele.