Béres Attila rendező ugyan ezúttal is történetet mesél, ám mégsem arra kíváncsi, hanem a viszonylag egyszerű sztori – egy napon a fiaival meglehetősen ellentmondásos és konfliktuózus viszonyt ápoló Fjodor Pavlovicsot kirabolják és meggyilkolják, s ennek utána fia, Dimitrij véresen és pénzesen kerül elő – mögöttesei érdeklik. Valójában a legjobb fajta kriminek vagyunk szemtanúi: az összeférhetetlen testvérek harca az élhetetlen apával, önmagukkal, érzéseikkel, egymástól való különbözőségükkel és azonosságukkal.

Mindez nem megy szembe azon ténnyel, hogy az előadás jó értelemben vett _pop_. Béres nem a háttérben szövi a bonyolult motivikai hálózatot, nem szimbolikus filozofálgatást játszat, hanem minden szöveghez megfelelő transzparens szituációt talál, s ehhez egy olyan, a realitás és szürrealitás határán mozgó világot hoz létre, amely kizárólag a négy (és az azok – mindkét értelemben – eredőjeként létrejövő ötödik) alakból táplálkozik. Az apát egy bunda jelképezi, amely egy henteskampón függ, s az apa halálakor arra is akasztanak vissza, a bundába ugyanis mindig másik fiú bújik, megszemélyesítve az apa különböző aspektusait. (A néhány további jelképszerűen működő tárgy, például a Zoszima sztarec szívverését "megszemélyesítő" metronóm is jól megtalálja a helyét a rendszerben.) S ők játsszák a női szereplőket is, az abszurd felé hajló humort is beemelve a groteszk családképbe.

Ami működteti az előadást, a jól kitalált atmoszféra. Horesnyi Balázs díszlete mindössze néhány könnyű fémszék, a négy fiúhoz társuló alapszínben. Aljosa kék, Ivan fekete, Dimitrij vörös, Szmergyakov pedig sárga színt kap (ugyanezen színek dominálnak a Kiss Borbála tervezte, szinte önálló színpadi erővel bíró jelmezeken is), minden egyéb tér- (és néha cselekmény-) jelzés is a színpadkép hátterét képző vásznon árnyjáték segítségével jelenik meg. A remekül eltalált világítás segítségével a játék- és háttér, a ruhák és a színészi játék kivételes egységet képeznek, a produkció minden mozzanata a ritmusában-hatásában egyaránt igényes, az előadást teljesen ember- és nézőközelben tartó dramaturgia alárendeltje (és nem fordítva). (A nyomtatott színlapon nem, csak az interneten szerepel Ari-Nagy Barbara, a dramaturg neve.)

A Karamazov testvérek nagy színészi feladatot ró a négy játékosra, akik mind intenzitással, mind gazdagsággal bírják az elejétől a végéig, noha a játék ereje helyenként nem finomhangolt, időnként a hatás és a svung sokkalta harsányabb annál, mint ami a kamarateremben működőképes. Ezek az egyenetlenségek azonban elsimulnak az előadásban. Talán Fazakas Géza Szmergyakovja a legösszetettebb alakítás. Jó és rossz, rohadt és szép, szeretetteli és mocskos, mégis egyszerű. Tiszta szeretetből és önzetlenségből gyilkol. Tettének nagyszerűségéről hideg érvekkel és mély érzelmekkel győzi meg Ivant, jelezve: nem ő a tettes, hanem Ivan: Szmergyakov csupán eszköz – ám ennek felismerése jóval összetettebb jellemre utal. Szikszai Rémusz önsorsrontó Dimitrije határozottsága, keménysége mögött tévelygés, útkeresés és önáltatás egyszerre van. Szikszai alakítja az Ivan álmában megjelenő ördögöt is, aki tea mellett tereferélő, kötött mellénykés-szalmakosaras nénikeként inkább egyfajta feleselő lelkiismeret, "belső hang", mint diabolikus figura, egyszerre veszélyes és aranyos – és nagyon szellemes. Csémy Balázs Ivant az elején sokszor pózból mutatja, ahogyan Ivan fensőbbséges nihilizmusa is csupán szerepjátszás; a Szmergyakovval történő beszélgetés ismerteti fel vele, hogy magabiztossága álca: tulajdonképpen nem is ismeri sem magát, sem az élet mozgatórugóit. Orth Péter mutatkozik az elején a leginkább takarékosnak, de Aljosa is inkább elszenvedője, mint tevőleges résztvevője az eseményeknek; az előadás utolsó, az apa-fiú kapcsolatot elemző monológjának keser-szomorú embersége azonban elementáris erővel tör belőle felszínre, miközben a fiú továbbra is higgadt és nyugodt, azonban a belső égés egyértelműen szinte szétszakítja Aljosa bensőjét, ami méltó befejezése az előadásnak.

Koncepciózus formát alkalmazó, vállalásait beteljesítő, következetes alkotói összmunka, amiben szinte minden megtalálja a helyét. A színház is, és mi, nézők is. Így lesz a sok részből egész.