7óra7

A látszat látszata

A látszat látszata

2012. 02. 28. | 7óra7

Ugyan ezt a vizsgálatot Keresztes Attila elkezdi, és alkalomadtán felbukkanó, erőteljes színpadi gesztusokkal megmondja a nézőknek - nem túl sok szellemi kihívást és kérdést hagyva maga után -, hogy bizonyos szituációk mit jelentenek, amivel tényleg csak két probléma akad: ezek a gesztusok egyrészt sokszor semmilyen kapcsolatban nem állnak egymással, másrészt könnyedén belső szemhéjnézegetésbe taszíthatják a nézői aktivitást. Hiszen mi dolga és feladata akadhat az embernek ott, ahol a kezébe adják a megoldást? A végrehajtáson kívül nem sok, de az életből merített szituációkról és helyzetekről lévén szó, nem biztos, hogy az a célravezető politika egy előadás részéről, ha _megmond_ és nem _kérdez_, uram bocsá' _rávezet_. Ezt hagyjuk is, messzire vezetne napjainkban ez a gondolatmenet, pláne, hogy ennek a Hedda Gablernek nem sok köze van napjainkhoz.

Bár a történetből úgy tűnik, hogy mégis. Tesmanék most költöztek új otthonukba, hitelre vették vadonatúj fényűző életüket annak reményében, hogy Jörgen pénztárcahizlaló állást fog betölteni a városnál. Azonban míg Jörgen éli a kissé bohókás művészettörténész életét, Hedda a komplett várost beteríti szoknyájával, illetve azzal, amit az rejt. Felbukkan egy régi ismerős is, Lövborg, illetve felbukkanása rögtön eltűnés, amit Elvstedné hoz hírül Tesmanéknak. A dolog nagyon bonyolult, ugyanis kiderül, hogy Lövborg vadiúj, nagy sikert ígérő könyvét Elvstedné ihletésére írta, úgy tűnik azonban, hogy Hedda is szeretné ilyen ihletéssel támogatni a magát bátornak mutató férfit. Abból azonban - így második nekifutásra, hiszen Eljertnek és Heddának, homályosan ugyan, de van közös múltjuk - szenvedély helyett egy szeszélyes vitát és halált eredményez. Pontosabban egy véletlen balesetet és egy öngyilkosságot.

Hedda Gabler - Jakab Tamás, Danis Lídia

Vannak még bőséggel részletei a sztorinak, ám Keresztes rendezéséből igen nehéz kihámozni az - Ibsen által egyébként indítékokra és múltból fakadó elfojtásokra (melyek túlmutatnak a darab által felölelt múlton) felépített - cselekmény-szövevényt, ekként a lehetetlent kísértő küldetés megfejteni Hedda Gablert. Danis Lídia játéka önmagában meglehetősen precízen és szemléletesen adja vissza ennek nehézségeit. Nem elég ugyanis, hogy a színésznő a szerepépítés hegyének alagsori barlangrendszerében tévelyeg instrukcióvégrehajtó-illusztráló hanghordozással, de mindeközben jelzéseit élesen el is választja egymástól, így Hedda tulajdonképpen képtelen egységes alakká válni a színpadon. A színésznő szövegszintű ábrázolásában a címszereplő hol ostobácska kislány, hol ideggörcsös tinédzser, hol hisztis hárpia, hol falu kurvája, hol önostorozó szent - de semmiképpen sem _nő_. És hát ez baj.

Hedda Gabler - Danis Lídia, Kedvek Richárd

Hedda Gabler - Jakab Tamás Pataki Ferenc tétova és határozatlan gesztusokkal formálja figyelmetlenre és nem törődömre a művészettörténész Jörgen Tesmant, azonban ezt a bölcsész attitűdöt pár túlzó, érzelmi kitöréssel beazonosíthatatlanul ellentmondásossá teszi. Fekete Gizi minden lében kanál nagynéni, Erdélyi Tímea pedig egy-egy pillanatra remekül képviseli Elvstedné szürkeségét, amikor a színésznő nem a szenvedélyek bőkezű ábrázolásában próbál Danis partnere lenni. Kedvek Richárd Lövborg gyáva-bátor kettősségéből csak a kettősséget hagyja ki, Jakab Tamás pedig könnyedén távolságtartó cinizmussal teszi olykor indokolatlanul központi szereplővé a bírót.

A modern és divatos formákból építkező látvány (díszlet: Fodor Viola) fehérségének sterilitása ugyan a kezünkbe ad néhány elcsépelt vezényszót az előadás megértéséhez, úgymint távolságtartó és rideg világ, de hogy a vízoszlopokba rajzolt Ibsen-arcképre mi szükség van? Bianca Imelda Jeremias olykor kimonót idéző, stílusosan szabott fekete jelmezei is az előadás látványát és nem érthetőségét növelik.

Nem mintha lenne itt mit érteni, az alkotók ugyanis nagyon sokszor elhagyják Ibsen látszatokat és szokásokat leleplező világát, és maximum az általánosságokig jutnak. Erről árulkodik az előadásban alkalomadtán, néha lángoló, fekete virágcsokor, néha véres színpad kíséreteként felcsendülő Born to die című, nagyon is hatásos - és a jobbak közé tartozó - tucatzene. Persze azzal nem lenne gond, ha Ibsen drámai remeke pillanatok alatt egy egyszerű, kliséket használó pop-sztorivá válna, kommersz tanulsággal, inkább azzal van, hogy miközben az előadás a konzervdobozba csomagolt útravalóosztást sem mindig képes produkálni, és leginkább "a világ szörnyű és kegyetlen" állításig jut el, egy magát nagyon mélynek mutató művészi köntösbe belevarrva - legalábbis ezt váltja ki az elgondolkodtatónak tűnő lassúság. Ebből születnek ugyan működő problémák, de ez csak látszat.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr878002359

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása