A doktor úr Molnár Ferenc egyik korai darabja, annyira az, hogy a legelső. De első színmű ide vagy oda, telis-tele van az íróra utaló fifikás fordulattal, érzéketlenséggel, kegyetlen tanítással, sőt az egész történet nagyszerű konstrukciónak mondható. Molnár írói zsenijéről csak azért fontos megemlékezni, mert az előadás nemhogy nem teszi meg, nemhogy nem aknázza ki a benne rejlő lehetőséget, nemhogy elkerüli, de finoman szólva is lerombolja mindazt, amiről szólhat vagy szólhatna. Salamon Suba László rendezésében a történet úgy néz ki, hogy van egy ügyvéd, Dr. Sárkány, aki abból él, hogy learatja a Puzsér nevű szemtelen rabló füleseiből megtermő babérokat, és miközben újabb szakításra készül, betörő barátja egy éjszaka nála is tiszteletét teszi egy széffúrás erejéig. Közben persze alakul egy szerelmi szál, az ügyvéd asszisztense, Bertalan és lánya, Lenke jóvoltából, meg persze időközben a felesége is kavargatja a testiségek észvesztő útvesztőjét, míg valamilyen iratokat próbál megszerezni Csatótól. De hogy ez a történet miről, kiről szól, honnan hová vezet, vagy egyáltalán, hogy miért vicces - Molnár-darab esetében nem kéne, hogy a nézőben ezt illetően bármifajta kétség is felmerüljön - az rejtély, titok és talány marad.

Persze lehet néha mosolyogni, amekkora poénszórást produkál Magyar Attila Puzsér szövegeinek intenzív, improvizatív jellegű átköltése közben, abból már csak statisztikailag is ki kell jönnie, hogy mindenki elneveti magát legalább kétszer. Amúgy ez a flexibilisen kezelt szövegkönyv egy jellemző karakterépítési kelléke az estének, és lehetetlen megállapítani, ebből mennyi Németh Virág dramaturg munkája - akinek jelenléte nem túlzottan érhető tetten a produkcióban - és miről gondolták úgy a fellépők, hogy sokkal jobb, ha Molnárt saját improvizációval helyettesítik. Így pedig furcsa dolog karakterépítésről beszélni, hiszen annak alapja – mármint annak, hogy el lehessen kezdeni a munkát –, hogy a színész tudja a szöveget.

Ebben a nemtudásban Tóth Sándor, a Dr. Sárkány nevét viselő egyébként arisztokratikus és snájdig karakter remek partnere Magyar Attilának, aki egy-egy pillanatra még mellékel is tulajdonságokat Puzsérhoz, úgymint kisstílűség és feltűnési viszketegség. Pikali Gerda az első felvonásban mintha valamilyen kiforgatott, ironikus irányba kormányozná Sárkányné ténykedéseinek hajóját, amiből a második felvonásra már csak egy hajótörés eredményei láthatóak, de hogy Pikali hol és miért vesztette el az ív-kezdeményt, az remek kérdés - nem mintha nagy igénye lett volna a rendezőnek erre az ívre. Laurinyecz Réka Lenke szélsőségei között csapódik, s Pikali hajótörésének romjaiból megtalálva a vasmacskát, valahol karaktere ijedtségénél horgonyozik le.

Ami azért rossz döntés, mert így a Bertalannal szövődő kapcsolat, és az előadás a nézők szívét melengető szerelmi szála egy könnyed mozdulattal van kettévágva. Illés Dániel igyekszik valahogy összekötni ezt a szálat, és kifejezetten konkrétan, vágyakkal telve artikulálgatja az ügyvédbojtár mondatait. A meglehetősen szürke közegből egyedül Tompa Ádám Csapója álldogál boldogan a műugró torony tetején, és könnyedén ugrálgatja a fejeseket. Tompa karakterének gesztusait és mozdulatait átgondoltan, megalapozottan, olykor még a poentírozás ritmusára is ráérezve építi.

A sokszor a túlzást eltúlzó, a szövegfelmondással is időnként harcoló társulat azonban vélhetően nemcsak nem járt be a korrepetitorhoz gyakorolni a dalokat, de a Kadala Petra koreográfus jegyezte mozdulatok megjegyzését sem tartotta elsődleges feladatának. Nota bene: a színpadi közegben nem nagyon van helye és értelme Zerkovitz Béla dalainak: nem nagyon deríthető fel a megszólalásuk oka (azon kívül, hogy belerakta őket valaki ebbe a darabba).

Az előadás egyetlen színházi gesztusának tűnő függönyhúzogatás kifejezetten izgalmasan dobja az egyébként üres és nyomasztóan fehérre meszelt díszletet. Az persze jó kérdés, hogy két dialógus között miért dzsedizik ide-oda a vörös, műanyag függönyt a szereplők, ami roppant furcsán mutat az alapvetően ötlettelen közegben.

A sivárság az előadás fő és leginkább lesújtó problémája. S a minden értelemben vett sivárság nem egyszerűen rossz színházat szül - hiszen a rossz színház is _valamilyen_ –, hanem kifejezetten szembemegy a színházzal. Itt alapvetően a nézői bizalom forog kockán - és így sokszor még az is mindegy, hogy akad egy-két jó poén.