A koreográfia is az írás aktusát állítja középpontba. A Virginia Woolfot táncoló Barta Dóra legalább annyit ír az előadás folyamán, mint amennyit táncol. Egy nagy fekete táblára, később a padlóra rója a fehér krétasorokat. Eleinte látni szeretné az ember, hogy mit ír (sorsra ébredésről, halálról szólnak az ismétlődő mondatok), aztán nyilvánvalóvá válik, hogy a lényeg sokkal inkább az írás mint tett, mint életnek, halálnak értelmet adó ön- és világdokumentáció. Itt még a halálba vezető út is egymás alá írt szavakból, pontosabban egyetlen szó, a „ráébred” sokszori leírásából épül pallóhíddá.

Nem egységes az előadás abból a szempontból, hogy az első húsz perc túlságosan illusztratívnak tűnik. (Csak egy példa: Laurát, a kisgyermekes anyát táncoló Horváth Zita mögé kivetítenek egy kisfiús filmrészletet.) Érezzük, hogy most érzéseket táncolnak el nekünk, színvonalasan ráadásul, de nem érezzük át mindezt, csak az igyekezet jön le a színpadról, néha egy kis modorosságtól sem mentesen. Nem teremtődik igazi kapcsolat a három, egymást váltó táncosnő között sem – nem a történet, hanem az előadás szintjét értve ezen. A helyzet akkor változik, amikor színpadra lép Feledi János is, előbb az AIDS-ben szenvedő barát megszemélyesítőjeként. Kulcsár Noémivel táncolt kettősük már nem illusztrálja az érzelmeket, hanem megteremti. Majd arctalan maszkkal a fején, a Halál megszemélyesítőjeként tér vissza, a táncosnők mögé oson, megérinti a vállukat. Később, ha messzebbre menne tőlük, ők hívják vissza, és ezek a jelenetek – ha leírva talán szintén illusztratívnak hatnak is – hitelesnek tűnően jelenítik meg az öngyilkosság gondolatától szabadulni nem tudó ember őrlődését, hezitálását. Ahogy az a jelenet is, amikor – kicsit a bűnügyi helyszínelésre emlékeztetően - körberajzolják a Halált, majd később egyikük a rajzolt lábnyomba próbál belelépni.

A végére az előadás íve szépen összeáll. Az elején ugyanis Barta Dóra – a másik két táncosnőhöz hasonlóan vízkék ruhában – nagyon lassan, meg-megtorpanva indul el a folyó felé, ahová a koreográfia végén, kövekkel a kezében megérkezik. A hatásos zárójelenet a vízben süllyedő-lebegő testé, aztán marad a sötét meg a víz csobogása.

Nem mindig jó ötlet elolvasni egy táncelőadás színlapját, Feledi János például három kérdést fogalmaz meg benne: milyen boldognak lenni, milyen nőnek lenni és milyen meghalni. Már maga a kérdésfelvetés is túlzott és teljesíthetetlen elvárásokat generálhat. (Főleg, hogy boldogságról aztán igazán nem beszélhetünk a darab kapcsán.) De ha az Idők folyamánt egy újabb láncszemnek tekintjük abban a sorban, amit egy műalkotás generálhat, egy újabb bizonyítéknak arra, hogy művek és emberek hatni tudnak egymásra, nagyon is megállja a helyét.