Mármint maga az előadás. A színészi energia repülőjének tankja azonban - úgy tűnik - tele van. Lass Bea és Mohai Tamás kettőse szinte felemészthetetlennek és végtelennek tűnő energiával, nem egyszerűen beleveti magát Williams elismerésre méltó méreteket öltő kétszereplősébe, de mindvégig tartja ezt az intenzitást. A két színész szinte minden mondatra, sőt minden szóra külön hangsúlyt és külön hangszínt dolgoz ki, hogy minél színesebben és izgalmasabban tudják illusztrálni a mindeközben hangjátéki formában prezentált szövegkönyvet. Lass és Mohai között az egyetlen különbség, hogy míg előbbi sikongatásaival próbára teszi az emberi tűrőképesség határait, addig utóbbi egy-egy apróbb figurában képes némi üdítő humort csempészni az amúgy felfoghatatlan irányokba szétfolyó előadásba. Valójában Lass sem kárhoztatható azért, hogy az egyszerűen, vélhetően elesettnek mutatni szánt nőfigurát túlzó indulatokkal és eljátszott érzelmekkel próbálja meg illusztrálni, ugyanis az _úgy csinálás_ helyett nem nagyon van mit megmutatnia a színésznőnek.

Pedig lehetőség akadna rendesen. Clare és Felice vándorszínészek, akik most megérkeztek valahová előadni darabjukat, ami egy testvérpárról szól, akik egyedül maradtak otthon a kertvárosban, mert apjuk, miután végzett anyjukkal, magát is hasonló sorssal jutalmazta meg. Aztán megy a vívódás, hogy is éljen együtt a két testvér, párhuzamosan pedig folyik az adok-kapok is a két színész között. De hogy tulajdonképpen miről és miért szól ez a történet, ráadásul, mi keresnivalója van itt, a XV. kerületi kertváros szívében - az kérdés marad.

Ugyanis Polgár Péter rendező nem fordítja le semmilyen közegre, szituációra vagy időre a darabot, sőt még csak konkrét helyzeteket sem keres benne - ehhez a különösebb kapaszkodók híján végül is rendszertelennek érzett fényváltogatás, illetve a színészek folyamatosan módosuló viselkedése meglehetősen kevésnek bizonyul. Nincs kontextus teremtve az előadás megértéséhez, abban minden megmarad a maga általánosságában, amely általánossághoz képest is meglehetősen közhelyes dolog a pianínóra helyezett revolver és zenélő doboz látványa.

Nem mintha a darab és a történet, valamint a benne kialakuló viszonyok ne lennének alkalmasak akár valami aktuálisabb, akár valami egyetemesebb dolog megfogalmazzanak. Abszolút azok lettek volna. Az alkotóknak ebből azonban semmit nem sikerült megragadnia, a jó másfél órás időtartam igazából még arra se volt elegendő idő - aminek egy kétszereplős darab esetében alapvető dolognak kéne lennie –, hogy kialakuljon valamiféle érezhető és tapintható viszony a két szereplő között. Ugyanilyen viszonytalanságban hever a nézőtér és a színpad között egy elképzelt árokban az előadás, mint egy lezuhant repülő.