Persze a rejtély nem túlságosan nagy, és ha türelmesek vagyunk, a második felvonásra az elhangzó szövegfoszlányokból szépen lassan kikövetkeztethetjük a kezdetben oly nagy titoknak tűnő okokat. Nem meglepő, hogy a vonatozás szimbolikus, és hogy a légiriadózás közepette kiürített helyiség valójában nem egy második világháború korabeli település, de nem is a sokak által a közeljövőre jósolt harmadik világháború idején járunk, sőt még halálos vírusról sincs szó: itt egyszerűen tönkrement az élet. Ehhez képest kissé didaktikus gesztus, amikor ezt az életet sárosnak nevezik, amit a szereplőknek le kéne mosniuk magukról. Sőt, az előadás konkrétsága által maga az utazás is némiképpen szájbarágós, miszerint ezek az emberek az összetört életük elől a semmibe vonatoznak.

A Réczei Tamás, mint író által felvázolt alapszituáció egyáltalán nem megfejthetetlen, mi több: akár érvényes is lehet. Az érdekesebb - és megfejtetlenül maradtnak tűnő - kérdés, hogy Réczei Tamás, mint rendező mit szeretett volna kihozni belőle. A szövegkönyvben mintha csak konfliktusok halmozódnának egymásra, a sokszorosan tördelt, sokszereplős beszélgetésekből kiderül, hogy kilenc ismeretlen ember kelt útra, amelynek során skizoid hajlamú társukkal megosztják életüket.

Csakhogy a szövegből sokszor még a mondatokat is nehéz kihámozni, a karaktereket pedig még nehezebb (dramaturg: Deres Péter). Nagy hirtelen megjelenő szituációk, a semmiből kibontakozó, sokszor felépítetlen konfliktusok közepette a színészeknek nem kínál sok játszható pillanatot a darab. Decsi Edit és Téby Zita testvérpárosa a visszafogott csöndességet és a forrongó ideggörcsöt osztják fel maguk között, Márton András elejt néhány gesztust egy házsártos, mindent jobban tud típusú öregemberre vonatkozólag, Kovács Gyula a bogaras vallásosságot igyekszik hangsúlyozni. Csombor Teréz, Réti Erika és Magyar Éva női valójukban mind ugyanolyanok: ugyanúgy egy tönkrement párkapcsolatból menekülnek, amik ugyanúgy mennek/mentek tönkre, de igazából a három színész együtt se árul el az alakítások terén semmi konkrétumot erről a sorsról. Keresztény Tamás egy-két mondat erejéig emberire fordítja az őr idegességét. Hegedűs Zoltán próbálja sejtelmesnek mutatni a furcsa beteget, aki így sok minden lesz, sejtelmes éppen nem. Danyi Judit rengeteg kitett érzelemmel megtámogatott, könnyes szemű keretjátéka precíz képet fest a színészek karakterépítéséről: mindenki rengeteg mindent megmutat és jelzett érzelemmel, a nulláról próbálja magát felhúzni egyik pillanatról a másikra az ingerültség maximumáig, megkísérelve pótolni azt az ívet, amit az előadás nem tartalmaz.

Még ilyen ív nélkül is jól mutat Mira János vagonbelsője és a körülötte távolodó, villogó fények (amúgy érdekes pillanat, amikor a hirtelen lefékező vonat utasai a _menetiránynak oldalt_ esnek el), és a szépen megtervezett térleválasztások formailag kellemes, filmes hangulatot teremtenek. Kiss Borbála jelmezei viszont semmilyen támogatást nem adnak a színészeknek a karakterépítéshez, minden ruha teljesen hétköznapi, ami ugyan kérdést sem hagy afelől, hogy ami a színpadon történik, az _teljesen hétköznapi_, csak épp azt nem tudjuk, hogy a nagy hétköznapiság mi végre van ott a színpadon. A vonatzakatolással összemixelt légiriadó, amiből később harangozás, még később pedig csapcsöpögés (milyen csap tud csöpögni egy vonatban? - persze, ez is szimbolikus) lesz, valamint az ezzel párhuzamosan, ötpercenként le- és felkapcsolódó világítás kérlelhetetlenül dörgöli az orrunk alá, hogy valami súlyos dologról van szó.

Az előadás második felvonása próbálná legalább a történet szempontjából valamiféle múlttal felruházni a szereplőket, csak épp ezek az idők és történések egyáltalán nincsenek egymással összefüggésbe és viszonyba kapcsolva. A didakszist fokozza az önmagát analitikusnak mutató, egyébként csak önmagát értelmezni és indokolni akaró forma. Mindeközben szándékában és vállalásában az előadás mindenképpen pozitív. Rólunk akar szólni, a hétköznapjainkról próbál megfogalmazni valamit, ami talán önmagában annyira bonyolult, kilátástalan és kusza, hogy az telepszik rá a formára. Ám még ha a hétköznapjaink nem is állnak másból, legalább a színházban, a színpadon nem képes meglenni egymás mellett ennyi feltételes mód.