Goldoni komédiája nem bonyolítja túl sem a cselekményt, sem a jellemeket: egyszerű figurák kerülnek bele kissé megspékelt helyzetekbe, most éppen egy világnagy lódító aratja a félénk szerelmes babérjait azzal, hogy míg Florindo félszegen nem mer szerelme elé állni, és csak plátói módra érzelmeivel ostromolja választottját, inkognitóban, addig Lelio örömmel ékeskedik Florindo teljes díszben pompázó tollazatával, és szó mi szó, ügyesen teszi. Aztán bejön a képbe a célszemély – nevezetesen Rosaura – apja, valamint Leilo csaknem egy évtizede nem látott apja is, és a házasság kerül a problémakör középpontjába. Lelio azonban nem tudván, hogy a vak szerencse is neki adná Rosaura kezét – az apák ugyanis megegyeztek már ebben – elkezdi hazugságokkal leplezni hazugságait, és így jutni el Rosaura szívéig. Tanmeséről lévén szó ez persze nem nagyon sikerülhet, de az úton azért jócskán akadnak igaz közhelyek és vicces helyzetek is.

Cziegler Balázs perspektivikusan felrajzolt velencei látképében, amely bár ahhoz képest, hogy a cselekmény elvileg egy nap alatt játszódik, gyönyörűen imitálja a timelapse felvételekből ismert napszakváltozásokat, nemcsak szép, de még metaforának is megállja a helyét. A cölöpökre épült város képe ugyanis flottul egybecseng a hazugságból épült élet labilitásának érzetével, és ha Keszég László rendező valóban szeretett volna eljátszani a térrel, akkor ennek valódi súlyával is találkozhattunk volna az este – de nem akart. Meg igazából a darabbal sem. Persze minden fent van a színpadon, korrektül el vannak mondva a szövegek, nincsen sem súlyos tragédiaként, sem bárgyú komédiaként kezelve Goldoni darabja, ugyanakkor nem válik karakteressé az előadás, mert sem a helyzetek nincsenek elvezetve a végletekig, sem a jellemek nem sisteregnek úgy, ahogy az egy vérbő komédiától elvárható lenne. Minden zajlik, de semmi sem történik meg igazán, így pedig tulajdonképpen csak néhány frappánsabb alakítás, és egy-két súlyosabb pillanat tud kitörni a nem túl nagy amptitúdóval zajló események közül.

Ilyen színfolt Horváth László Attila Arlecchinója, aki a nagy hantás szolgálójaként nemcsak ironikusan tud reflektálni gazdája bicskanyitogató lódításaira, de még ennek paródiáját is sziporkázó humorral – és persze kedves ügyetlenséggel – prezentálja. De Vicei Zsolt Leliója is kedvelhető figura marad végig, aki olykor már önkéntelenül is hazudik, sőt, sőt, van hogy tökéletesen öncélúan is, pusztán saját szórakoztatására, amit Vicei végig a kedélyességgel párosít, és igazán csak Pantalonéval zajló apa-fiú beszélgetésnél pedzegeti kicsit meg a dolog súlyát, s ebben Gáspár Tibor (Pantalone) jó partnernek bizonyul. Egyébként a faék bonyolultságú figurák mediterrán könnyedséggel tűnnek fel és alant a színpadon, Gerle Andre elcsavart fejű Rosaurája csakúgy, mint Cserna Antal félszeg Florindója, utóbbi esetében azért az egy áthidalhatatlan probléma, hogy nagyjából húsz évvel idősebb szerepénél, amit még az sem ellensúlyoz, hogy szerelmének tárgya sem gimnazista már, az pedig, hogy erre az állapotra rendezői reflexió nem érkezett, nagy lyukat üt az előadás egyébként is laza szövetébe. Ebből a szövetből talán kicsit kiugrik még Illyés Ákos kissé harsányra hangolt, még a közeghez képest is leegyszerűsített Ottaviója, de remekül kiegészíti a táncdalénekestől a gondoláson át a postásig különböző szerepekben felbukkanó Vaszkó Bence-Varga Balázs duó.

De ezzel együtt is a végén a tanulságot könnyen és egyszerűen leszűrhetjük: hangulatos didakszissal értesülünk arról, hogy nem jó hazudni, mert előbb-utóbb nagyon bele fogunk bukni. És ha Goldoni darabjának választása nem tükrözné azt, hogy a színháznak valódi szándékai voltak azzal, hogy ezt a darabot itt és most mutassa be, akkor könnyen el lehetne siklani a kihagyott lehetőség felett, de így olyan, mintha valaminek azelőtt lett volna vége, mint ahogy elkezdhették volna. Pedig lett volna mit elkezdeni, nagyon is.