Ezt az érzetünket azonban biztosan nem Kentaur díszleteinek köszönhetjük. Abban ugyanis, azon kívül, hogy nagy és élethű – tulajdonképpen egy sztenderd amerikai nagyváros egyik lepukkantabb utcaképe –, fontos alapkoncepciónak tűnik, hogy elég hely maradjon a táncosoknak – így végtére is illusztráció marad, és nem alakul valódi díszletté. Ez az arányeltolódás a tánc javára talán nem is meglepő, hiszen Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett vezetője kezébe került a rendezői pálca, és szó mi szó, biztos kézzel mozgatja a tömeget, a koreográfiák lekötik a szemet, és bár mindenféle ötletességtől mentes marad a mozgás, a klisék biztonsággal és dinamikusan haladnak az éppen aktuális taktusokkal karöltve.

A látvány tehát megvan, izeg-mozog még a próza is, a jampec jenkik és a macsó puerto ricóiak is feszt gigantikus gesztusok közepette fejezik ki tiniségüket, de a műviség végtére is alapkoncepció, hiszen ebben a történetben tizenévesek játszanak felnőttesdit, ebben pedig a manírhalom alap. Ugyanakkor ennek mértéke már korántsem annyira egyértelmű, és úgy tűnik, nem született végleges döntés a tekintetben, hogy ezek a figurák önmaguk vagy önmaguk paródiája szeretnének-e lenni. Így a Jetek megformálása egy késődélelőtti matiné hangulatát idézik (ebben élen jár Poroszlay Kristóf, aki Riff karakterébe annyi Amerikát szuszakol bele, hogy az talán a magának Uncle Samnek is sok lenne), de a Cápák is ebben a stílustartományban mozognak, csak kevésbé explicit formában, végtére is ők _nincsenek otthon_ (Rédei Roland Bernardója ennek a kisebbségi komplexusnak ad egyszerű, de felismerhető arcot). A bandaviszály közben kibontakozó szerelem ugyancsak ebben a matinés stílusregiszterben mozog, amit Kádár Szabolcs (Tony) maximális átéléssel, Kiss Diána Magdolna (Maria) pedig kissé talajt vesztetten vesz tudomásul, közös nevezőjük ugyanis csak Bernstein zenéjében és a Laurents-Sondheim szerzőpáros szövegeiben érhetők tetten, a színpadon nem. Ehhez képest Sári Éva kifejezetten vérbőre és temperamentumosra tudja hangolni Anita szerepét, igaz, a Puerto Ricó-i lányok valamiért sokkal inkább emberarcúak, mint a jenkik. Király Levente Doc egy-egy fikarcnyi jelenetében is képes a hétköznapi bölcsesség giccsmentes képét mutatni.

Juronics Tamás rendező mintha Somló Gábor Schrank rendőr szerepén keresztül tenne némi utalást a mára azzal, hogy kissé elidőz a rasszista rendőr gyűlöletmonológján, sokáig hagyva visszhangozni a színházban a megosztott és dühvezérelte társadalomról szóló mondatokat. Azok pedig zengenek serényen, mert mégiscsak az lenne a lényeg, hogy ennek az egész grandiózus zenei és színházi vállalásnak legyen valami teteje a féktelen lenyűgözés mellett, amiben a nászéjszakát is vagy két tucat talpig hófehérbe öltöztetett táncos járja el, és amelyben a Kardos Gábor vezette együttes szépen eljátssza valamennyi slágert precízen, pontosan, úgy, ahogy azt elvárnánk.

Ahogy tulajdonképpen minden olyan, amilyennek elvárnánk, sehol egy meglepetés, sehol valami olyan, ami sehol máshol nem lehetne, amitől a West Side Story európai, magyar, vagy éppen szegedi lenne. Van helyette egy tisztességesen levezényelt, nagy kiállítású musical, szép hangokkal, viszonylag nagy látvánnyal és sok-sok táncossal meg színésszel, csak mindehhez képest szerény mennyiségű _színházzal_.