Az előadás legizgalmasabb eleme maga az alapszituáció: Vonnegut egy nem létező darabját nézzük, amiben nem csak, hogy megjelenik az író is - állandóan kommentálva, értelmezve az eseményeket –, de több kisebb szerep által a fő cselszövője is annak, hogy az a lehető legtragikusabb fordulatokat vehesse. Liza és István története alapvetően egy boldog és vidám történet lenne, ha nem lenne Vonnegut, aki alkalomadtán bedob egy hatalmas számlát a postaládába, kirúgja Istvánt az állásinterjúról, karambolt okoz, és udvarol Lizának. Szóval a pár boldog kapcsolatban élhetne, frissen beköltözve István halott nagyapjának lakásába, de jön Vonnegut - illetve az élet, amire "csak" reflektál az író. Érdekes konstrukció ez, és leginkább nem az esztétikai vonatkozásai miatt - mert azokat egyáltalán nem szándékozik kiemelni Valcz Péter rendező –, hanem amiatt, amit hangsúlyoz, ez pedig Vonnegut - és az emberi élhetetlenségnek köszönhetően örökérvényűnek tűnő humora.

Lisa és István történetéhez társul egy atmoszféra is, amit a különleges, sokszor kifejezetten szellemesen kezelt, látvány nélküli látványvilág teremt meg. A nézők szétszórtan ülnek az üres színpadon, ahol ugyan semmi díszlet, semmi kellék, a színészek mégis nyitogatnak, csukogatnak ajtókat, s közben azok nyikorognak, csapódnak: a zuhanyrózsát fogják a szereplők, és halhatóan folyik belőle a víz, csak épp ezt nem látjuk. Ez a pantomimes forma a nagy figyelem és precizitás ellenére - a színészek nagyon koncentrálnak, hogy mindig éles és tökéletes mozdulatokkal hajtsák végre a levegőben a gesztusokat - sem válik öncélúvá, és képes túllépni a szimpla, fantáziába oltott illusztráción, szinte életre keltve a teret. Köszönhető ez nagyrészt Rubik Ernő ötletes effektjeinek, valamint a hétköznapi zajokból zenei alapokká felépülő zenéjének, ami hangulatosan nyomasztó miliőt kölcsönöz az egyébként sokszor fájdalmasan hétköznapi történetnek. És köszönhető a szintén ötletesen kezelt világításnak is (gondoljunk csak a kinyíló hűtőajtóra, az autókra). Így a nézőben szinte fel sem merül annak lehetősége, hogy a lakás, ahol Liza és István élnek, nem létezik, hogy mindaz, amit látunk, csak mozdulatsor - mert megszületik a fantáziánkban.

Azonban a vonneguti humor nem csak a szórakoztatásról szól, hanem mindig valami létező problémára és kérdésre mutat rá, sokszor még a kiút és a megoldás lehetőségét is eltávolítva mar bele viccesen a hétköznapokba. Valcz Péter - aki nemcsak rendezője, hanem írója is az előadásnak - remekül érezteti, hogy Vonnegutnak köze van a mai magyar valósághoz, ám valahogy pont azt az alaphelyzetet nem képes elég tisztán és tisztázva láttatni, amitől ez a furcsa és sajátos világ valóban rímelni tudna a mindennapjainkra. Bár az egyes jelenetek következetesen, kifejezetten ívet rajzolva épülnek egymásra (dramaturg: Ivanyos Ambrus), amikor azok indoklására és a mögöttes felvázolására kerül a sor vagy egyoldalú vagy zavarosan ellentmondásos válaszokba botlunk - ezt pedig még a Vonnegut-szövegek sem képesek korrigálni (hiszen színházban vagyunk).

Pedig Fekete Zsolt kifejezetten életszerűre rajzolja a hétköznapokba belekeseredett, önbizalomhiányos és kitörni vágyó Istvánt, aki még a számítógép előtt is hajlandó lőni az ellent, hogy némi bátorságot gyűjtsön. A színész tolmácsolásában az is hihetőnek és reálisnak tűnik, amikor István rajongója és követője lesz A rettenthetetlen című filmben William Wallace (Mel Gibson) által felfestett, hollywoodian közhelyes szabadságeszménynek. Szabó Vera mindvégig a lehető legkevesebb gesztust használva, érzékletesen adja át Liza Istvánhoz fűződő viszonyát, a szerelmet, az aggódást, aztán a hidegséget. Vékes Csaba bajszos Vonnegutja néha ugyan kicsit modorosnak és kimunkáltnak hat, mégis képes minden pillanatban működni és figyelni a nézőkre. Ugyanakkor a színész sokszor kifejezetten lazán és nagyívűen bánik az író furcsa világlátásával, mondataiba nem erőlteti bele a gondolatot, hanem hagyja őket működni, hogy a nézők megérthessék azokat.

Nem túl szerencsés azonban, hogy ha magyarázatot keresnénk a színpadi eseményekre, akkor először is arra jövünk rá, hogy ennek nincs értelme, mert minden a szemünk elé van tárva, ha mégis keresünk ilyet, akkor azt találjuk, hogy e magyarázatok meglehetősen közhelyesek (pl.: István a videójátékba őrül bele, az életét egy film egysíkú mondatai oldják meg), mígnem az egyik ilyen motívum - István szélsőjobbos aktivista lesz - átélhetetlenné teszi az eseményeket. Nem maguk a közhelyek, hanem azok fontossága hangolja félre az előadást - hiszen ezek a pillanatok kiemelve, hatásos effektek kíséretében vannak tálalva. Az eseményeket némiképpen visszájára fordító, a második világháború időszakát idéző bejátszást - ami szélsőjobboldali nézetek gyakorlására buzdítaná a nézőit - a zárás ugyan szerencsésen korrigálja, de az előadás sokkal izgalmasabban kezeli a Vonnegut-bölcseleteket, mint ahogyan alkalmazni tudja őket a világra, és ez az ötletes kaland sok váratlan és kellemes percet képes okozni - noha érezhetően többnek van szánva.