Fedák Sári 1919-ben bélyeget kapott: a tanácsköztársaság ellentmondást nem tűrő "kérésére" beszédet intézett a vörös bakákhoz egy sorozáson, amely szerint ha nem penderítik ki az ellent a honból, de üstöllést, akkor biz' vele gyűlik meg a baja minden kiskatonának! A 133 napot számláló, tehát tiszavirágéletű rendszer bukása után lemoshatatlan volt a vörös szín Fedákról, de továbbra is az ország egyik, ha nem a leghíresebb színésznője maradt. A soron következő világháború forgataga azonban úgy hozta, hogy az Anschluss utáni Bécsben egy náci rádiónak dolgozott, s e Donausender műsorában kiállt a háború folytatása mellett, így hát új billogot kapott, aminek terhét később az Andrássy út 60-ban és a Népbíróság előtt kellett viselnie. Mint háborús főbűnös ült a vádlottak padján, ahol a nép nevében börtönre ítélték, és eltiltották foglalkozása gyakorlásától. Annak a népnek a nevében, amely még mindig ünnepelte.

Farkas Ibolya nem hagy kétséget affelől, hogy Fedák Sári minden körülmények között a magyarokat, a hazát, ha úgy tetszik: a közönséget szolgálta, és nem azt, akik az ő nevükben cselekedtek. Hogy is gondolhatta volna komolyan, hogy Magyarországra hazatérve nyilasszimpatizánsként kell bíróság elé állnia, amikor színházi pályafutása alatt nemcsak, hogy kollégái nagy része, de Molnár Ferenc személyében még férje is zsidó volt. Farkas Ibolya ennek a tragikusan dilettáns abszurdnak a különböző stációit meséli el, miközben a boldog békeidők epizódjai váltakoznak a börtönnapló részleteivel. A mese pedig sokszínű, látjuk az ereje teljében lévő színésznőt, a kétségbeesett kisembert, a nagy formátumú művészt, az egyszerű polgárt és a minden pillanatban nőt, és látjuk, ahogy megtörténik a megtörténhetetlen: a hazáért mindent feláldozni képes korosodó bálvány a kivégzésével kell, hogy szembenézzen. Ilyen lehetetlenség egy komolyan vehető országban nem történhet meg.

És mi legyintünk, és boldogan sóhajtanunk fel, hogy huhh, de jó, hogy Magyarország ma már egy komolyan vehető ország! Hát persze, hiszen hol van már a Népbíróság és a halálbüntetés...

Igazából egyvalami hiányzik Farkas Ibolya játékából úgy igazán: annak a nagyon sajátos és metsző, nagyvonalú és minden körülmények között előbukkanó humornak a végigvezetése az előadáson, amely vélhetően Fedák Sári egyik védjegye lehetett, és amiből pillanatokra kapunk is ízelítőt. Egyébként Farkas mindenféle heroizmus és huszadik századi nélkül játszik egy egyszerű, naiv és a szakmája iránt elkötelezett, de nem megszállott nőt, akinek a nagysága nem abban állt, hogy eszméktől vezérelve mindig a helyes úton járt volna – az előadás itt azért adós marad néhány kérdőjellel –, hanem hogy végig kitartóan hitt a józan észben, és a közönségben: Magyarországban. Tragédiája pedig talán ott van, hogy soha nem is kaphatott választ arra, hogy ez a hit racionális körülmények között is megállja-e a helyét, hiszen ítélete egyszerre támasztotta alá és cáfolta meg azt.

És tényleg nehéz nem hinni a józan észben. Még akkor is, ha jó premisszákból is lehet rossz következtetést levonni. Még akkor is, ha igazán nem lehet tudni ma, hogy mi lesz a bűn holnap: a józan ész, vagy a dilettáns demagógia. De ez ma itt még nem volt kérdés. Egy nagy művészt láttunk, akit szétcincált a politika. Egy idős asszonyt, akit szétcincált a politika. Egy embert, akit szétcincált a politika. Egy _valakit_, akinek a sok _senki_ között megkegyelmezett a politika. Egy letűnt kor valóságát. Egy letűnt kor hétköznapi őrületeit. Egy kommunista nyilast. Egy történetet, ami nem lehet, hogy megtörténhetett, de megtörtént. Szebb jövőt, elvtárs!