A Katona hat jeles színésze, Jordán Adél, Rezes Judit, Ónodi Eszter, Kocsis Gergely, Nagy Ervin és Tasnádi Bence e. h. pedig remekül tud beszélni a dalokról, pláne, hogy Pelsőczy Réka, az est rendezője egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy picit, szinte leheletnyien idézőjelbe tegye a közeget, a varietét, mert itt a század eleje van megidézve a dalokban, a megszólalás azonban fikarcnyit se lehetne maibb. Ebben nagy része van a stílusosan és pontosan hangzó zenekarnak - a minőséget Bakai Márton, Márkos Albert, Hock Ernő, Bede Péter, G. Szabó Hunor és Premecz Mátyás, illetve Wagner-Puskás Péter teljesítménye szavatolja.

Mai szórakoztató színház, amely a 20. század elejének revüjéből és dallamvilágából építkezik. Boldog és naiv békeidők, amelyben közös nevezőt talál a portugál és az osztrák, a lengyel és a francia muzsika, a színház, a mozgás, a cirkusz. Mert nem csupán dalok szólnak a színpadi hajóorrból, amelyet a zenekar tagjai körbeülnek (Cziegler Balázs díszlete kint a vízen és bent a kávéházban egyszerre foglal helyet, a korabeli luxust egyszerű pasztellszínekkel varázsolja posztmodern all-round helyszínné), az énekesek mikroport és erősítés nélkül hol táncolnak, hol zsonglőrködnek, hol egyensúlyoznak, hol fejen állnak – és ez jól áll nekik. A színésznők megkérdőjelezhetetlen dívák, kedvesen túlhangsúlyozott, de vitathatatlanul nőies nők, a férfiak néha férfiasak, de sokkal inkább férfiparódiák.

A Müpa Fesztivál Színházának távolsága azonban nem jön jól az előadásnak. Nem a hangnak – a színészek kivétel nélkül jól énekelnek, noha érzékelhetően nem énekesek, ám itt "összművészekről" van szó, e státuszban pedig a kiállított gárda kétségtelenül és az előadásban is bizonyítottan remekül megállja a helyét –, hanem a hangulatnak. Az orfeumi közelség mozgóképnyi távolságba kerül az estén, és így egy fontos alkotóeleme a közegnek, az intimitás nem jön létre.

A különböző dalokat más-más figura adja elő, a hat színész számára számtalan átöltözést ír elő a produkció kottája, Tihanyi Ildikó jelmezei szemet gyönyörködtetőek, kifejezőek, egyszerre régiek és újak, stilizáltak és valóságosak. Minden fellépőnek vannak emlékezetes pillanatai: megkapóan szívhez szóló Jordán Adél portugál dala (a színésznő veszi a fáradságot, és nem csak kiejtés szerint betanulja a szöveget, hanem intonációban, kiejtésben is megidézi a dal nyelvét, ezt a hitelesség szempontjából fontos apróságot nem teszi meg minden szereplő), mulatságos Kocsis Gergely komolysága a sokmássalhangzós lengyel szöveggel, kiváló Rezes Judit fizikai színházba is beillő tánca, bravúros bűvészmagánszámnak is beillő Tasnádi Bence Mindenki csal című dala (ennek a címe ki van vetítve), Nagy Ervin az osztrák dalba illesztett magyar szöveget húzza alá mesterien, Ónodi Eszter legjobb száma pedig ugyancsak magyar vonatkozású: a huszárokkal alkotott trióban villant leginkább (több értelemben is). Mindannyian egy figurát alakítanak számtalan nyelv által, számtalan köntösben – ez a dramaturgia köti össze az előadást.

Na, ez az, ami így, önmagában kevésnek tűnik. Joggal számíthatunk arra, hogy a koncert akárcsak egy picit túlmutat önmagán. Azonban a produkció felvállalt aktualitása annyi: legyen végre egy jó esténk. Azonban a színházat nem a perfekciózus technika teszi színházzá – hanem az, hogy annak evidensen helye van az életünkben. A Musik, musikk, musique-nak csak lehet helye, ha úgy akarjuk. Rendelhetünk még egy pezsgőt az orfeumban a szeparépincértől.

És még az is érdekes lenne, hogy vajon Budapest miért nem fért bele a műsorba...

(Budapesti Tavaszi Fesztivál, Művészetek Palotája, 2012. március 20.)