Rock'n'roll: amikor nagy nehezen áttört a magyar határon ez a farmernadrágba bújt és a (nem is annyira) "romlott nyugat" atmoszféráját magába foglaló zenei stílus, valószínűleg nem volt fiatal az utcán, akiben a hajnövesztéssel együtt ne a teljes szabadság illúzióját keltette volna. És most, egy gitárral a kezében, rock'n'rollt pengetve, itt ül előttünk a bogyósgyümölcskertész fia, aki számot ad az életéről, aminek első szakaszát ezekben a bizonyos '70-es években töltötte. És jöhetnének az életből vett közhelyek, hogy szerelem, család, haverok stb., de az előadásnak pont az a különlegessége, hogy miközben közhelyekről beszél, azt annyira egyedien és sajátosan teszi, hogy ennél életközelibb már nem is lehetne.

Olyannyira életszerűek ugyanis Háy János szövegei, hogy azok nem csak egy embernek, hanem egy egész kornak pontos és precíz lenyomatát adják. Bár a történetek tényleg egyszerűek: egy balatoni kirándulás, ahol a szülők a Zsigulira kötik a leplekből eszkábált sátrat – mindezt persze a közvécé mellé, ha esetleg éjszaka kellene –, aztán ott egy másik sztori arról, hogy kell öt akkordból angol szöveget majszolgatva csajozni; de a könnyedség mellett ott van az árnyoldal is, hogy milyen kegyetlenül tud viselkedni egy kollégiumi közösség – amitől még a kikötözéssel övezett nemiszerv-ütögetés sem idegen –, vagy hogy egy mesésnek ígérkező párizsi nyaralásból hogy lesz végleges szakítás. Ezek csupán szemelvények a Rátóti által felhasznált Háy-novellákból, amik már önmagukban is nagyon kompaktak: remekül vegyítik a komikus szófordulatokat és szituációkat a tényleg megrázó és nyomasztóan megváltoztathatatlan helyzetekkel - és emelett nagyon hangulatos szövegek is.

Rátóti pedig tökéletesen uralja ezeket a történeteket, amik ugyan lineáris idősík mentén vannak egymás mellé fűzve, vállaltan darabos szeletei egy életnek, és ez a darabosság remek atmoszférát kölcsönöz az előadásnak. Meg persze a Rátóti által nagyon határozottan, élvezettel és egyáltalán nem hatásvadász mennyiségben pengetett akusztikus gitárból megszólaló dallamok mindegyike is azon van, hogy még inkább részesüljünk ebből a miliőből. Úgy tűnik, részesülünk is, hiszen a történetek minden pillanata valahogy fejben születik meg és kel életre. Köszönhető ez annak, hogy Rátóti nem illusztrál, látszólag nem akar nagy hatást kiváltani, nem akarja elhitetni velünk, hogy átéli ezt a történetet, hanem egyszerűen csak elmeséli, mintha tényleg ő lenne a bogyósgyümölcskertész fia, egyszerű, visszafogott gesztusokkal, könnyed váltásokkal és fordulatokkal, hagyva, hogy mi, nézők formáljunk véleményt, hogy mi vonjuk le a tanulságot is, hogy lássuk ezeket a történeteket.

Azok pedig ebben a formában magukért beszélnek. Egyszerre vonzóan romantikusak, fájóan durvák, életvidámak, nyomasztóak és persze röhejesek. Mégis, minden pillanatuk a miénk, Zsigulival, Balatonnal, fokhagymaszaggal együtt. És ugyan a Skorpió és az Omega együttesek is részei ennek a kornak, és ha korfestésről van szó, remek ötletnek tűnik tőlük megszólaltatni egy-egy számot, de ezek a zenék valahogy mégis elütnek az előadástól, hiszen önmagukban jelentik ezt az időszakot, és hiányzik belőlük az a reflexió, amit Háy szövegei magukban hordoznak, vagy ami a Kispál és a Borz-számokban is benne van (az „olyan jó, hogy nincsen Isten” mondat például a zenekar Vér és bél című számában is megtalálható) – innen jöhetett A kéz című darab ötlete, amiben Háy ezen írásai vannak összeházasítva Lovasi András újonnan született dalszövegeivel - kár, hogy a kaposvári produkció közelében sincs annak a hatásnak, amit A bogyósgyümölcskertész fia elér.

Mindazonáltal ha van valami, amit az utóbbi időkben minden kétséget kizáróan igazán magyarnak mondhatunk, akkor az ennek az előadásnak a világa. Ez a sokszor kisszerű, az élettel és a világgal csak ismerkedő világlátás. Annak "felismerése", hogy a szabadság töménytelensége ugyanúgy ártalmas tud lenni, mintha nem lenne. Az előadás ott ér véget, hogy a bogyósgyümölcskertész fia megharagszik a szabadságra, mert nem tud mit kezdeni vele. Nem neki való – gondolja. Nagyon is mainak tűnik ez a korrajz.

_(VI. Nemzetközi Monodráma Fesztivál, Pinceszínház, 2012. március 23.)_