Lars von Trier Idióták című filmje után járunk valamivel, amikor a saját akaratából átmenetileg fogyatékost játszó társaság már szétszéledt, amikor már mindenki visszakerült a „normális” kerékvágásba. Jeppe visszaemlékezéseit hallgatjuk ezekről az időkről, és miután azok is dekódolták az alapszituációt, akik nem látták a filmet, lassan világossá válik, hogy itt többről van szó egy egyszerű memoárnál, vagy filmidézésnél, -továbbgondolásnál. Marcin Zarzecny játékában ugyanis Jeppe még mindig kapaszkodik a múlthoz, felelevenít abból egy-egy szeletet, és aztán végtelen méretűvé nagyít egy pillanatot. A színész, szinte civilségig leegyszerűsített intim jelenléte és visszafogott játéka a világ legtermészetesebb módján rántja be a nézőt ebbe a világba, és még annál is közérthetőbben adja át nekünk ezt a pillanatot.

A felfedezés és a kíváncsiság tiszta momentumai ezek, amikor éppen nem valami érdek, frusztráció vagy egyéb dolog vezérel minket, hanem a megismerés. Nincs ebben semmi giccs, semmi befogadhatatlan, ez is emberi érzés – a legegyszerűbb és legtisztább, még ha nem is olyan egyszerű elérni. Ewa Kaleta rendező egy diszkrét fényváltással jelzi a két világ közötti különbséget és Zarzecny remekül használja ki az így adódó lehetőségeket. Finom, koncentrált játékában egy pillanatig sem merül fel bennünk kérdés azt illetően, hogy nem Jeppét látjuk – az előadás érzete is csak a magyar nyelvű felirat miatt tudatosodik.

A filmben Lars von Trier a kézikamera adta intim és amatőr jellegű hatásoknak köszönhetően egy meglehetősen ellentmondásos világot rajzolt fel, ahol lehetetlen volt eldönteni, hogy ki az igazán idióta: aki azt hiszi, hogy nem az, aki annak tetteti magát, vagy aki tényleg az. Azonban a Jeppe által megidézett és kiemelt pillanatok során fontosabb a társadalmi kórkép megrajzolása, de Marcin Zarzecny és Ewa Kaleta ezt a visszájára forgatja: teljesen elhagyják az általános képet, és egy olyan intim világba visznek be minket egy szék és egy hideg radiátor segítségével, ami – legyünk bármilyenek –, ott van bennünk: vagy lemondtunk már róla, vagy keressük, de ott van bennünk. Ehhez pedig az idiotizmus csak egy eszköz, ami mindenképpen több annál az öncélú játéknál, amit kezdetekben vagy a filmen jelent.

És az élményben, amit Zarzecny és a Jeppe nyújt, abban mindenki részesül, akár látta az eredeti filmet, akár nem – az viszont jó kérdés, hogy aki nem látta, annak ugyanúgy képes-e teljes értékű élményt nyújtani. Az biztos, hogy mindenki mást kap és majdhogynem az is, hogy ezek után érdemes újra-, vagy megnézni az Idiótákat. Már csak azért is, mert Jeppének – igaz, hogy apró darabokra van törve és nem találja a helyét – olyan dolgokban volt része, amiben sokunknak nem, és így már nem is tűnik olyan elvetélt ötletnek, hogy idiótának, vagyis magába zárkózott kívülállónak tettessük magunkat, elfeledve a felelősséget – persze lehet, hogy csak az idők változnak. Mindenesetre érdemes útmutatást gyűjteni.

(VI. Nemzetközi Monodráma Fesztivál, Pinceszínház, 2012. március 25.)