Mert itt kizárásról esik szó, a ház asszonya elveszti a kulcsot a bejárati ajtóhoz, miközben a lakásban tartózkodik egy botcsinálta ezermester, a felső szomszéd, a siető lánygyermek, valamint a kulcsok miatt frusztrált anyuka és a fülig porosan és paradicsomosan hazaérkező MALÉV-kapitány (a bemutató környékén vált egy csapásra retróvá a magyar légiközlekedési cég) apuka egymás mellé zárva próbálják elviselni egymást. A történet során kiderül, valamennyi szereplőjének van valami kapcsolata az apa által vezetett – s mint kiderül, a repülőtér helyett véletlenül az Új köztemető mellé landolt – repülőgépen utazó jeles személyiséggel.

A lakásba ezen felül még egy névtelen illető is bejutott – hogyan s miként, nem derül ki –, aki bizonyosan valaki (a névjegyét megmutatja az őt számonkérő apának), akit valahonnan küldtek (pecsétes papírt is mutat), aki egyrészt szeret vendégségben tartózkodni, másrészt az anyukájával walkie-talkie-n tartja a kapcsolatot, de legfőképpen szeretné kivezetni a családot a bizalmi, egzisztenciális és szociális válságból, amelynek útja a családfő jellemének sajátos fénytörésben való bemutatása: a szerencsétlen lúzerből fél óra alatt csinál ünnepelni való hőst, aki akár a józan ésszel is szembemegy, ha kell.

Maximálisan érthető Forgács Péter rendező koncepciója, aki a furcsa, ál-futurisztikus közegben minket lát Örkény hetvenes években született drámájában. Sajátos, egyedi se veled, se nélküled hangulat uralkodik ebben a lakótömbben, furcsa szerzetekkel, különös figurákkal, akik bizonyosan nincsenek a helyükön, s ettől frusztráltak, s ezt a frusztrációt végül önhazugsággal lehet feloldani, ami egy ponton túl természetessé, sőt életformává fejlődik. S ha ez a közös nevező megvan, akár együtt is szalonnázhatunk, vedelhetjük a pezsgőt, sírva vigadásban danolhatjuk a Szomorú vasárnapot, s még rá is gyújthatunk (öt méterre a színháztól).

Mert Benedek úr, amikor dohányozni vágyik, kénytelen leugrani a színpadról, kinyitni a Krúdy Kamaraszínház oldalajtaját, és egy mérőszalaggal öt métert szalad, hogy rágyújtson, majd visszaszalad válaszolni a többi szereplőnek. A bornírtságot, a saját életébe való kéretlen beavatkozást az ember nem csak elfogadja, de boldogan magához is öleli, ha arról van szó, ha könnyű megoldást ad – az már mindegy, mennyire rövid az a táv. Sikerünk záloga, ha sikertelenségünkről nem veszünk tudomást – így kerül ide a végén Örkény egypercese a lehetséges világok legtökéletesebbjéről.

Az előadással az az apró probléma, hogy mindez az utolsó fél órában teljesedik ki, addig azt az egyensúlyozást nézzük, ahogyan a kitalált térbe és közegbe kísérlik meg az alkotók bepasszírozni a darabot (a nyíregyházi változat a rendező és Faragó Zsuzsa dramaturg munkája), amely ennek végül is ellenáll, leveti magáról az elején bevezetett harsány bohózatkaraktereket, a folyamatosan kiabálásba torkolló dialógusokat. S vannak jól kitalált momentumok, az előadás legalábbis nem egyenletesen telített, s ez hozzájárul ahhoz, hogy a kétórás produkció során éppen addigra fáradjon el a néző, amikorra az előadás kiteljesedik. Mert az utolsó fél óra, a kétségtelen sikerre fordított totális kudarc abszurdjában való fürdőzés élvezetének ábrázolása bizony gyönyörűen valószerű, ennélfogva igazi színház.

Amíg azonban csupán történetmesélés és építkezés zajlik, a nyíregyházi társulat színészei nem eléggé meggyőzőek – érzékelhetően konstruált bohózati karakterek, egyetlen jellegzetes tulajdonsággal –, azonban a darab előrehaladtával egyre jobban érzik figurájukat. Egy ponton túl már nem is kiabálnak egymással – valahol ott születnek meg az alakítások. Pásztor Pál Fóris szerepében lassú méltóságteljességgel, Horváth Réka (Nelli) körültekintően aggodalmas feledékenységgel, Jenei Judit (Erika) kiegyensúlyozott nyugtalansággal jellemzi karakterét, Barta Éva (Katinka) hevessége a nagyszínpadon is némileg túlzónak hatna, Horváth Sebestyén Sándor a kötöttmellényes, nagyszemüveges, szélesszárúnadrágos Bolyongóként a legkonzekvensebb karaktert hozza az előadásban, jól kitalált manírokkal. Fellinger Domokos (Benedek úr) kissé fiatal a kvázi haldokló feleséghez és a mekkmesterséghez képest, bár általánosan elmondható, hogy mindenki mintha épp tíz évvel fiatalabb lenne ahhoz képest, amit játszik. Bodó szerepében Petneházy Attila az utolsó pár percben az elmulasztott lehetőséget rója fel a repülőkapitánynak, majd Kanadába távozását jelenti be.

Katinka azonban mégis itt marad, ahogyan mi is itt maradunk. Magunkba zárva, az összes lehetséges világok legtökéletesebbjében. És éneklik a Szomorú vasárnapot Seress Rezsőtől. Örkény István pedig száz éves lenne, mégis annyira eleven, mint talán életében sem.