Azért is nagyszerű ez a forma, mert ismét bebizonyosodhat a számunkra: a művész is csak ember - sőt. A tankönyveket, a filológusi kutatásokat félredobva ismerkedhetünk meg Örkény életével, ráadásul olyan módon, ahogyan azt ő valószínűleg megélte (mert így írta meg): abból a sajátos, ironikus-groteszk szemszögből, ami csak az ő sajátja. És van ebben az életben minden: komédia, vicces helyzetek, zavarba hozó szituációk, írói válság, politikai problémák, tragédiák és még sorolhatnánk. Teljesen hétköznapi szituációk; ami különlegessé és egyedivé teszi őket, az maga Örkény - illetve Mácsai.

p{font-size:11px}.

A színész - itt nem mellékes az sem, hogy az íróról elnevezett színház alapítója és igazgatója - egymaga ül ki a teljesen lecsupaszított térbe, a maga kis foteljébe, hogy "előadja" az estet. A zseniális szó elcsépeltnek hat, de ezesetben a minimum, ami kijár. Mácsai kortalan emberként lép fel a színpadra, és nem egyszerűen elmesél, hanem végigjátszik egy életet: fel-felpattan a székből, néha sétál, néha csak magyaráz, ahogyan épp kedve tartja, illetve ahogyan a szöveg adja. Minden pontja tökéletesen átgondolt és kivitelezett. Igazság szerint lényegtelen, mit tesz, mert annyira (a szó szoros értelmében:) át-éli a szöveget. Néha mintha viccet mondana, félvállról veszi Örkény (a saját) életét, valamikor kesernyés hangon meséli az orosz munkatábor kegyetlenségeiről, sokszor öniróniával tekint magára, vagy épp az értetlent adja, pedig nagyon is jól tudja mi folyik körülötte. Ha végigcsodálkozzuk az előadást, a végén azt vehetjük észre: megöregedett. Tiszta tekintetű, naiv ifjúként kezdi a szöveget, és az elmesélt élet után már egy megfáradt, halálához készülődő öregember távozik. Ez az egyik legcsodálatosabb játéka Mácsainak, akárhogyan próbálunk fókuszálni, a kép nem változik, nem szemfényvesztés: ez az ember tényleg öreg lett - pedig csak játék az egész, komoly játék.

Le roi est mort - vive le roi! Örkény István meghalt - de létezik tovább, hiszen itt van a színpadon. Végigélhetjük a képet, ahogyan tekintett az őt körülvevő világra, látjuk, ahogyan élte az életét, próbált érvényesülni, kibontakozni, ha lehetett, és ahogyan próbálta valamilyen módon értelmezni a világot, és benne önmagát is. Míg József Attila 18 évesen talált saját hangjára, addig ő 50 évesen - hangzik szabadon idézve az abszurdba hajló, de nagyon is reális önértékelés.

Van mit tanulni Örkénytől vagy Mácsaitól: az életre menő szép, szabad játékot.

_(2005. december 23.)_