Az intimitás már-már zavarba ejtő, és nem (csak) azért mert a lány a kijelölt dramaturgiai ösvényen feltartóztathatatlanul halad előre, és szép lassan minden ruhájától megszabadul, hanem mert végig olyan érzése van az embernek, mintha egy vallomás kellős közepébe csöppent volna, és annak ellenére, hogy a mozgások nem nagyon látszanak ki a lila köd sűrűjéből, mégis lekötik a szemet és hatásosak. Mert egyáltalán nem biztos, hogy amit Monika Wachowicz mond az igaz, helytálló vagy valódi, de hogy minden pillanatát a lehető legkomolyabban gondolja, az biztos. A ködösítés csak addig zajlik, amíg a nemiség kissé nyers, de mégis lírai jelzéseitől eljutunk a szó szerint meztelen valósághoz: egy testével birkózó hús-vér ember kérdőjeleihez, és a felvállalás nyújtotta szabadsághoz.

És mindez színházi közhelyekből, közhelyesen, de nem szépelgően, hanem bátran, bevállalósan van megcsinálva, aminek erejét jól jelzi, hogy bár a publikum közel sem nagylétszámú, a koncentráció nem tűnik apadni. Bár az igazat megvallva elég sokáig nem is lehet sejteni, hogy a jelentőségteljes nézések, a kissé iskolásra hangolt, a kecses-drasztikus ellentétpárokra épülő mozgások, illetve a hatásvadász zene mennyire szól az öncélú mondanivágyásról, és mennyire a valódi párbeszédről. Ezt a feszültséget végül az oldja fel, hogy a ködös fogalmazásból az elaődás eljut a konkrétumokig, a kosztümtől a szimpla húsig és egy mini-monológig. Ez a monológ a tetőpontja a produkciónak, ami bár lengyelül hangzik el, az előadás előtt mindenki hozzájuthatott a magyar fordításhoz: a szöveg a női nemiség viszontagságait taglalja, meglehetősen kíméletlen formában.

Azt nehéz eldönteni, hogy színházban jártunk-e, vagy valami színpadi nyelvbe csomagolt gátlástalan kifejezéskényszernek voltunk-e a szemtanúi, de talán ez adja az előadás igazi pikantiériáját, és ebből a szempontból - akár szándékos, akár nem - rendkívül arányosan felépített produkció a _Homokóra_. És hogy miért homokóra? Hát igen. Erre is biztosan van valami magyarázat.