Persze van hegedű is, csak éppen a főmotívumot vette át a csembaló, így pedig nehéz autentikus magyar népzenét játszani, Darvas Benedek zenéje pedig vérbeli magyar népzene, az a fajta, amire még a disszidált magyarok countryn edzett zsigerei is bizseregni kezdenek, annyira a mienk. De ez még akár jól is sülhetne el, ha legalább egy darab huncut utalás eldördülne a színpadon arra nézvést, hogy milyen valódi okkal lett a tér-idő kontinuum ilyen furán megbontva. De nem jön. Ennyit a zenekarról, akik egyébként tisztességgel végigzenélik a hetven percet. E hetven perc alatt pedig egy falusi eljegyzés virágos tavaszból dermedt télbe csapó szociodrámája bontakozik ki, amelyben rendre arculcsapja az embert a totális lehetetlenség.
Pintér Béla darabja remekmű, ez ma már nem kérdés. Mesterien vált a stílusregiszterek között, stilisztikailag bravúrosan lavíroz a magasztos, a népies, a hétköznapi és a banális között, és mindezt kortárs operai formában. Komplex, nehéz anyag, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Szentgyörgyi István tagozatának vizsgaként választani egyrészt merész (már-már vakmerő), másrészt pedig olyan fa, amibe még a fejszét is érdemes beletörni, mert már a vállalás is olyan, hogy egészen világos: aki a Parasztoperával akar bizonyítani, az bizonyítani akar.
Ez pedig tulajdonképpen sikerül is, mert bár a zenekaron kívül egységes, kozekvens, végigvezetett előadást rendezett Porogi Dorka, és a sztorit elejétől a végéig elmeséli. Azonban bármennyire is hatásos a történet és a forma önmagában is, annak hangsúlyain nagyon sok múlna - igazából az értelmezés maga, ami ma este elmarad. A színészek, miközben pontosan elmondják a szöveget, és tudják, hol vannak a poénok, sietnek: nem hagynak időt a tantusznak leesni, így megmaradnak az egész történet felszínénél. Ezt a felszínt viszont keretek közé szorított harsánysággal egyszerű, de egyszerűségükben kerek karakterekkel mutatják meg, így az állomásfőnök fennen részeg, a leány népmeseien naiv, az apa olyan, mint egy kucsmás papucs, az anya drabális háziasszany, a férjjelölt ideáltipikus tucatkamasz, de mindenki kitalált figura, a játék nagyjából homogén, ebből a szempontból pedig csapatmunkának látszik a produkció.
Talán azért is, mert a rendezésvizsga mellett színészvizsgává is nemesült az előadás, a fókusz végig a karaktereken maradt, így viszont a történetre való rálátás – lévén jóval túlmutat önmagán a tragédia – nagyon hiányzik az előadásból. Pedig egy ilyenből talán le lehetett volna vezetni az egyes karakteket úgy is, hogy azok minden pillanatban a szöveggel együtt éljenek, és ne pusztán a szöveg jelentse őket. Mert ebben a történetben nem minden triviális. Sem a sztori nem az, sem a karakterek. Ettől függetlenül persze működik az előadás - csak éppen nem kezd el igazán élni.
_(III. SZÍN-TÁR Fesztivál, Kecskemét, 2012. március 31.)_
