Zsótér Sándor gyakran él azzal az eszközzel, hogy egyetlen eszköz, kellék, tárgy segítségével teremt hidat egy adott darab és a mindennapok valósága között. Milyen érdekes, hogy a _bulvár_ felületességéből következő mély igazságtalansága nem volt éppen újdonság Dosztojevszkij idejében sem. Az pedig, úgy látszik, időtálló helyzet, hogy akár Miskin hercegről is le lehet írni, hogy micsoda utolsó tolvaj. De az ellenkezőjét is akár. Az olvasónak meg felelőssége van – kiválogatni a sok érdektelen közül a valóban információértékkel bíró szövegeket. Zsótér és dramaturgja, Ungár Júlia például a Dosztojevszkij-regényből emel ki részeket. Kevésbé fűzi össze a történetet, mint megmutatja, mi van mögötte. Az előadás nem "szabályos" színházi előadás, ellenben sikeresen vezeti be az érdeklődőt A félkegyelmű gondolatvilágába és atmoszférájába.

Az olvasó talán nem ismeri személyesen Miskin herceget, de nekünk van szerencsénk, így pontosan tudhatjuk, hogy az újságban leírtak minden szava szemenszedett hazugság. Egyébként a szó legszorosabb értelmében szerencsénk van ezzel az ismeretséggel – Lev Nyikolajevics Miskin ugyanis nem létező alak. Képzeljünk el egy embert, aki mindennek és mindenkinek mögé lát, és észreveszi benne a _jót_. És onnantól kezdve csak ahhoz tartja magát, úgy viszonyul az adott kérdéshez, eseményhez, emberhez, hogy a motivációi abszolút tisztaságát feltételezi, s még a legszörnyűbb, legsötétebb, legaljasabb, akár vele szemben elkövetett tettek mögött is megleli, mi az a _jó_, ami alapvetően vezérli az azt elkövetőt.

Hogy ezt nem lehet csinálni? Hogy ebbe az ember valószínűleg beleőrül? Jogos. Hát éppen ezért 1/2 kegyelmű ez a Lev Nyikolajevics. S talán ezért nem próbálkoznak a Dosztojevszkij-regény színpadi adaptációjával – mert ki tudná elhitetni az emberekkel, hogy ő ilyen?

Nagyhegyesi Zoltán képes erre, Zsótér irányításával és hátterével. Amikor egy pillanatra a szemünkbe néz, egy tökéletesen tiszta, kíváncsi, sőt izzó tekintetű fiút látunk, aki minden pillanatában vibrál, minden információt azonnal feldolgoz és kombinál, és mire kettőt pillantanánk, pontosan tudja (tudni véli), honnan _ered_ a másik mondata, cselekvése. Érzései egyértelműek, szerelme mentes minden húsneműtől és érdektől, barátsága őszinte. Szótárából hiányzik a bosszú, a gáncsoskodás, a rosszindulat. Nagyhegyesi Miskinje valóban nem evilági és tényleg védtelen. Azonban – érdekes módon – mindenki számára éppoly vonzó, mint valami elérhetetlenül értékes ékszer. Valami különleges és egyedi, amiből nincs még egy. Lényével maga köré fonja az embereket. Egyfajta mércévé válik. Persze, talán nem is lehet megfelelni e mércének. Nem véletlen, hogy az Ódry Színpad nézőteréből – mert a játék nagyrészt a nézőtéren zajlik, a nézők kétoldalt, illetve a széksorok néhány pontján, valamint a színpadon ülnek – kioperált székek képe egy tarantellapók képét formázza. A tarantellát "nem lehet dögönyözni, simogatni, nem dorombol és nem hozza vissza a labdát sem. Nyugodtan gubbaszt a fészkében, és unalmában néha hálót sző" – írja a haziallat.hu, és ennél jobb jellemzést nem is találhatnánk Miskinre. Talán a nyugalmat kivéve – ez a Miskin lázasan tevékeny, abszolút résztvevője a közegnek, amely... hogy ő ejti-e rabul a többieket vagy őt fogják-e be a többiek, az jó kérdés, talán nem is válaszolható meg.

Hogy a minden kétséget kizáróan jó ember jóvá teszi-e a környezetét? Nos, nem éppen. Sőt, a tragédiába forduló történet egyértelművé teszi, hogy Miskin jelenléte egész egyszerűen minden emberi józanság ellen való. Hát nem őrület? Hát nem őrület, hogy mindennek ellenére a félkegyelmű, idióta, beteg herceg a legemberibb az összes fellépő közül? Nincs itt valami ordító ellentmondás? "Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!" – írja Örkény István a Tóték elején, de valahogy ide is illik.

Mert hiába Dosztojevszkij történetét látjuk (némi időbeli csavarral), a Miskin körül fölbukkanó figurák mindegyike – ha eltorzítva, némileg a groteszk felé tolva is – ismerős lehet. Az előadás egyébként a West Side Story egyik dalával kezdődik, ami kissé furcsává teszi a helyzetet, hogy a dal ékes orosz nyelven hallható, a refrénből a "szicsasz" (a. m. most, rögtön) szó jelentése dereng mindössze, a musicalkoreográfiára előadott nyitány egyébként remek felütése az előadásnak. Szóval ez a "szicsasz" nem csak refrén, hanem korlátozottan élhető jelenünk párhuzamait jelzi előre.

Egyetemi vizsgaelőadáshoz méltón a majdnem négyórás, változatos tempójú, stílusgazdag produkcióban a IV. éves színészosztály minden tagjának jut legalább egy-egy jelentősebb karakter, hosszabb jelenlét, kidolgozottabb szöveg. Mindenképpen kiemelkedő Szilágyi Csenge az erőteljes expresszivitású, teátrális Lizaveta Prokofjevna szerepében, és a nőiességét nagystílűen használó, szeszélyes és önkritikusan okos Nasztaszja Filippovnát alakító Kosik Anita. A játékosságot szomorúsággal elegyíti Törőcsik Franciska Aglaja Jepancsina szerepében. Hangsúlyos Nagy Dániel Viktor ördögfiókára vett Lebegyeve, a betegségét folyamatos energikus ordításba fojtó Ippolit Tyerentyevként Dénes Viktor, a rágalmazó újságcikket felolvasó Kolját játszó Wunderlich József. Ők és az osztály többi tagja – Szabó Irén, Hekler Melinda, Ódor Kristóf, Mikola Gergely, Marofka Mátyás, Sándor Péter, Ágoston Péter, Kulcsár Viktória – is értik: a színházban nem egynemű alakok vannak, mindannyiuknak megvan a maga igazsága, ami akár szerethetővé is teheti őket.

És Miskin herceg szereti is őket. Vagy ha azt talán nem is, de megérti. Akkor, amikor hajlamosak vagyunk kizárólag a felszín alapján következtetni, amikor egyetlen, akár téves benyomás alapján is kész ítéletet hozunk, talán érdemes néha-néha Miskin herceg szemével látni próbálni. Észlelni a jót – is. Az ember a jó és a rossz tulajdonságainak összessége – innen kezdjük.

Kell-e fontosabb tananyag itt és most?