Kutyaugatással indul a reggel a darabbeli holland faluban, akárcsak a Pityu bácsi fiában, Háy Jánosnál. És a Menczel Róbert berendezte színpad is inkább hasonlít a hetvenes-nyolcvanas évek magyar vidékére az egymásba csúsztatott, kényelmetlen, csővázas székekkel, az ezüstszínű diszkógömbbel, a koszlott bőrkanapéval, mint a korabeli holland falura, még ha az eklektikus térben megjelenik is néhány régebbi bútordarab. A néző alapbenyomása az esetlegesség, a vedlett káosz. Szakács Györgyi jelmezei szintén az elmúlt egy-két évtizedet idézik, önmagukban is kis remeklések, karakterjelölők. A közelmúltbeli külsőségekhez meglepően jól passzol Forgách András új fordítása. Amellett, hogy őrzi a szöveg veretességét, gördülékeny és természetes. Az pedig, ahogy például a nem túl elmés, kicsit bumfordi Ruprechtet alakító, melegítőruhás Porogi Ádám mondja ezt a veretes szöveget, tényleg komédiába illő.

Mert különben Az eltört korsó nem az a kimondott komédia, annak ellenére sem, hogy maga az alaphelyzet – a sunyító, bűnét takargató bíró mesterkedései lelepleződése ellen – kínálja ezt az olvasatot. Forgách András rendezése azonban ennél jóval továbbmegy: a mindennapokba beleszóló hatalom, a kiszámíthatatlanul működő igazságszolgáltatás veszélyeiről, következményeiről kíván szólni. Nem állíthatjuk, hogy időszerűtlenül és fölöslegesen. Hogy Ádám bíró buta és becstelen, egyáltalán, hogy egy bíró buta és becstelen, az lehet komikus. Hogy a közeg, ahol bíráskodik, ezt eltűri, tudomásul veszi, az már nem az, és az a folyamat még kevésbé, ahogy Walter, az ellenőrzésére érkezett törvényszéki tanácsos (Szemenyei János alakításában) szabálykövető technokratából szép lassan maga is ugyanolyan, hatalmával visszaélő törvény embere lesz, aki majd a bukott bírót másik állásba helyezi, de ettől a lényeg nem változik. És nem változik Éva helyzete sem, csak annyiban, hogy ezután nem Ádám bíró, hanem Walter tanácsos fogja zaklatni.

Az első felvonásban, a hosszas tárgyalási jelenet során sorban megszólalnak az érintettek. És ez éppen úgy alakul, ahogy az igazi tárgyalásokon szokott: vannak érdekfeszítőbb, és vannak terjengősebb, kevésbé összeszedett részek. Bognár Gyöngyvér például Márta asszony szerepében éppen azt játssza, hogy ő az a bizonyos, mindent Ádámnál és Évánál elkezdő, a saját gondolatmenetéből sehogy sem kizökkenthető perlekedő, minden bíró rémálma. De ezt olyan jól játssza, hogy végig fenntartja a figyelmet – nem beszélve arról, hogy ebben az esetben tényleg Ádámról és Éváról van szó, még ha ezt Márta asszony akkor még nem is sejti. A jóval rövidebb és feszesebb második felvonás már Ádám bíró megérdemelt vesszőfutása. Kőszegi Ákos erőteljes, koncentrált szerepformálásában (szakad is róla a víz rendesen) a bíró a hárítás, a másokra mutogatás sunyi nagymestere. Külsőségeiben a Brigitta asszony által vizionált ördögi figurára játszik rá. (Pogány Judit valóban láttató alakítást nyújt Brigitta asszony szerepében.) Zeck Juli az első felvonásban inkább megbántott, rémült pillantásaival, mint a belőle kihúzott mondatokkal körvonalazza Évát, de a második felvonás nagymonológjában magára talál, és megteremti a karaktert.

A korsót már nem érdemes összeragasztani, az előadás azonban a végére szépen összeáll. Ádám bíró majd valahol máshol szolgáltatja magának az (i)gazságot, Évát Walter öleli magához, a legkevésbé sem atyaian, csak szegény Ruprecht hiszi azt, hogy minden rendben van, és Márta asszony reménykedik, hogy valaki, valahol majd igazságot szolgáltat neki.