A Centrál Színház előadásában mozgásukkal és ötletes gesztusrendszerükkel (amit, ha nem beszélnének, nyugodtan nevezhetnénk pantomimnak), a klasszikus fordításra támaszkodva lüktetőn élővé, frissé teszik a történetet. _Duodrámájukban_ ketten jelenítenek meg minden karaktert, helyszínt és eseményt. Ebben egy fehér kendőn, egy szemüvegen és a rajtuk lévő csuklyás pulóveren kívül semmi nincs a segítségükre. Ennek dacára hihetetlen rugalmassággal és pontossággal váltanak az egyes karakterek közt. Igényes és szuggesztív játékuknak köszönhetően az első percekben kissé meglepett közönséget pillanatok alatt magával ragadja a játék, és nemcsak külső szemlélőivé válnak az előadásnak, hanem részeseivé is. A néző minden egyes helyzetet együtt él át a szereplőkkel, és ez az, amitől az egész történet hátborzongatóan élővé és aktuálissá válik.

Mást nem is tudok tenni, mint az összbenyomáson túl a teljesség igénye nélkül kiemelni egy-egy ötletet, karaktert, ami különösen tetszett. Elsőként Júlia dadájának figurája, amit (legtöbbször) Rudolf Péter Rómeó gondterhelt, szerelmes alakjából egy fehér fejkendőt felkapva fergeteges humorral és öniróniával kelt életre. Jól láthatjuk itt a közember mindennapi gondjait és örömeit, szemben a nemesség álproblémáival és a szerelmesek földtől elrugaszkodott szárnyaló álmaival, valamint azt az édesbús humort, amellyel felülemelkedik öregségén, betegségén és családja elvesztésének mérhetetlen fájdalmán. Kiemelendőek még Nagy-Kálózy Eszter férfikarakterei. Egyfelől Mercutio és Benvolio, akik alakításában egyszerre kötekedő kamasz fiúk és Rómeó őszinte barátai, akik végig kiállnak mellette. A másik oldalon viszont ott van Tybalt, a nagyképű féltékeny unokaöcs intrikus, rosszindulatú figurája, aminek szánalmas és nevetséges voltát Nagy-Kálózy nagyon jól kidomborítja. A két színész hatalmas összhangjának és lenyűgöző jelrendszerének ékes példája az erkélyjelenet, amiben amellett, hogy két egymásnak támaszkodó ember gesztusaival és mozgásával képes egy erkély tökéletes illúzióját kelteni, arcukon ott van még két szerelmes minden vágya, bánata és öröme egyszerre. És mi kell ehhez a tehetségen kívül, ha nem a tökéletes összhang? A fontosabb pontok (főként a zárójelenet) zenei aláfestése, jól fokozza a drámaiságot, és még hátborzongatóbbá teszi a katarzist.

Tovább nem is ragozom, menjenek el, nézzék meg, mert nagyon eredeti, nagyon hatásos és legfőképp nagyon Shakespeare.