Ahhoz azonban, hogy a helyzetkomikumok működni tudjanak, legalább alapszinten érdemes lett volna átgereblyézni az eredeti szöveget, és ha már nem fér el a miskolci Kamaraszínházban egy emeletes díszlet, akkor legalább a szövegkönyvből is ki lehetett volna vonni az erre utaló mondatokat. Persze úgy nehéz ezt megoldani, ha egyszer a történet két síkon játszódik: az emeleten a fülcimpaátlövéssé szelídült öngyilkossági kísérlet áldozatát próbálják megvédeni az érkező vendégek elől (nehogy szájára vegye a társaság, hiszen ő New York egyik alpolgármestere), lent pedig az érkező vendégek hiányolják a házigazdát, és telibe pletykálják az estet. De nem lenne bohózat a bohózat, ha mindezt titokban lehetne tartani, a véres ingtől a vécéhasználati tilalomig minden arra utal, hogy valami nincs rendben ebben a házban. Neil Simon üdén együgyű karakterei pedig kedvesen gyanakodnak és ügyetlenkednek.

Ennek a kedves együgyűségnek hivatott megágyazni az agresszívan jajkenoló Ken, és hű párja a butácska Chris, akik megpróbálnák eltüntetni az öngyilkossági kísérlet nyomait, de utólag kiderül, hogy csak rontanak a helyzeten. Ám míg Jancsó Dóra alapvetően együttérzően tud karakterével bánni, addig Fandl Ferenc mintha nem szeretné felvállalni Ken szerény képességű problémamegoldási kísérleteit, és a harsánysággal olyan nagy ívben tartja el magától Kent, hogy annak esélye sincsen megalapozni a jó hangulatú bohózatot. Ebbe a helyzetbe pedig mintegy felmentőseregként érkezik Vida Péter, aki felvállalva a tehetséges ripacs szerepét, elkezd játszani a helyzetekkel, és engedve a kísértésnek önálló gegekkel is kiegészíti az előadást, amelynek sikerei arra engednek következtetni, hogy tulajdonképpen ez minden szereplőnek alapfeladat lett volna. Ez nem azt jelenti persze, hogy ne lennének a karakterek korrektül felrakva a színpadra – például a Vida párját játszó Fabók Mariann Claire-je is őszintén tud butácska lenni, és üres szemmel nézni – mindenkinek megadatik néhány poén, de pontosan annyi, amennyi ahhoz elég, hogy a Pletykákhoz fűzött minimális remények beteljesüljenek, és végtére is el lehessen mondani, hogy nem szórakoztunk rosszul.

Pedig Cookie Cusack matyóba való felöltöztetése arra utal, hogy azért mégiscsak több történt itt, minthogy Korcsmáros György rendező lerendelkezte az előadást, de akkor Cookie rokona legalább ne Budapestről küldte vona ezt a népi magyart, hanem Miskolcról vagy Emődről vagy Tokajból - ha már ez a miskolci színház, ami valamiért csak színpadra állította ezt az előadást. Egyébként Seres Ildikó finoman játssza a gerincbecsípődéssel bajlódó szakácsnőt, és míg róla elhihető, hogy bevesz mindent, ami körülötte zajlik, addig Szatmári György Ernie Cusackjéről nem mondható el ugyanez: az előadás egyik felében egy mindent tudó Freudot, a másikban egy szenilis terapeutát játszik, eme kettősségnek oka pedig mindvégig titok marad. Kis Domonkos Márk szolídan kicsinyes Glenn Cooper szerepében, Pataki Szilvia pedig csak eljátszik a végletességgel Cassie Cooperként. A darmaturgiai bökkenőt Molnár Sándor Tamás Welch rendőrfelügyelője hozza, akinek köszönhetően az addig sem hasító, de egyenletes tempóban zajló komédia egy-két jobban ültetett poénon kívül végül majdnem teljesen leül, amiből már a megoldás is csak félgőzzel tud kibontakozni. (Egyébként sem nagyon érteni, miért nem értelmezte a rendező bohózati figurának a rendőrt, ha egyszer az.)

A terv persze teljesítve van, az utolsó poén a helyén van, a tapsrend alatt jó zene szól. De a zene után a vastaps már elmarad. Nem ok nélkül.