Például mi történik, ha valaki nem csak képzeletben, de mondjuk a valóságban is amerikai képregényhősöket megszégyenítő népszerűséggel és erővel szeretne rendelkezni? Hogy csinál magából szuperhőst? Mondjuk ha az illető nő, kifekszik az utcára, leüti az első segítőkész arra járót, majd gyorsan átöltözik egy rózsaszín feszülős ruciba és már csak annyi a dolga, hogy rálép az illető mellkasára, és elkiáltja magát, hogy meg akart erőszakolni. Persze nem kicsit röhejes ez a szituáció – ahogy például az is, amikor a szupermenes ingszéttépés és telefonfülkés forgolódás helyett valaki elkezdi hosszasan felhúzni a sportcipőjét, mondván, az a jelmeze.

Rengeteg ilyen képtelenség akad a Bloom! előadásában. Az első képben ugyancsak egy nőből bújik ki a szuperhős - miközben valaki összpontosít, hogy azzá váljon. És az alkotók játszi könnyedséggel ugrálgatnak a szuperhőssé válás lehetőségei között. Ugyanis az az általános alapvetés, hogy mindenkiben van valahol egy szuperhős, illetve mindenki arra vágyik, hogy az legyen – és ennek érzékeltetéséhez remek ötlet a tükrös játék, hogy két ember úgy tesz, mintha egymás tükörképei lennének. Innen jön a kitörés-nem kitörés kérdése, hogy végül is ki ment meg kit, és ennek kapcsán rengeteg komikus szituáció látható a színpadon – például amikor a pohár vizet "megdzsediző" srácot leönti a belső szuperhőse, majd szörnyethal.

Van divatbemutató is: rózsaszín csajsziból, sárga nyúlánk lányból, meg kék bigéből, prezentálva, hogy kin hogy áll a frissen, varrógép alatt összetákolt jelmez. Mindezt Alberto Ruiz Soler abszolút alkalomhoz illő zenéje kíséri. Ha szükséges, mindig felcsendül a misztikusabb vagy ütemesebb dallamok és effektek között egy-egy elektromos gitár – ez az a hang, amire Amerikában felbukkan a hős, ahogy most itt is. Ezután megment egy vörös vízben fuldokló meztelen lányt - illetve nem menti meg, lekésik róla, mert saját mellkasának domborításával van elfoglalva.

Remek, sodró ritmusban zajlanak a koreográfiák - sőt sokszor csak mozdulatok - által elmesélt jelenetek. Kétség sem marad afelől, hogy az alkotók - Dányi Viktória, Molnár Csaba, Jamila Johnson-Small, Moreno Solinas, Igor Urzelai és Vadas Zsófia Tamara - alapos vizsgálat alá vették a szuperhősi létezés minden lehetőségét – még azt is, amikor egymásnak esnek a hősök –, és közben minket, nézőket is bevonnak a játékba. Hiszen amellett, hogy egy pillanatig sem merül fel bennünk az az érzés, hogy egy előadást nézünk - hanem mindvégig világos gondolatok, szituációk feldolgozásával és értelmezésével vagyunk elfoglalva - ki is vehetjük a részünket a feltörekvő hősök érvényesülésében - segíthetünk felhúzni egy cipzárt egy feszülős jelmezen, vagy a nagyon erős zöldpalástos hős ölébe adhatjuk a megmentett áldozatot.

Mindez mulatságos, ijesztő, taszító és illúzióromboló egyszerre (az előadásnak ugyan része, de talán kevés hangsúly van ezen a bizonyos illúzióromboláson, inkább a -keltés a lényeg). A legerősebb pillanat mégis az, amikor az előadás végén belegondolunk abba, hogy valószínűleg tényleg mindannyian vágyunk természetfeletti képességekre. Sokszor pedig ezek kitalálásába és éltetésébe öljük az energiát, miközben a probléma - amit szuperhősként akarunk orvosolni - egyre csak nő - a helyzet pikantériája, hogy egyszerű emberként is meg tudtuk volna oldani ezeket. Közel a vég, hiszen azt tudhatnánk, hogy szuperhősök nem léteznek – legalábbis így felnőtt fejjel lassan beismerhetnénk –, mégis rendületlenül hisszük, hogy egyszer eljön a csoda. De miért jönne - hiszen mi is meg tudjuk oldani a problémákat, nem?