Már az indítás az abszurdba hajlítja az előadást: a hetvenes években, egy strandon készült fotók elevenednek meg. Bozsik azonban nem másolja a képeket, hanem újrafogalmazza azokat, és reflektál is rájuk. Nem az apa, az anya, a rokon jelenik meg előttünk, hanem az ő karikírozott, sőt: karikatúra-jellegű változatuk: a Hazzard megye lordjainak nagyzolását és lazaságát stílussá kalapáló apa, a saját vonzóságában savanyodó anya, a ha kell, ha nem, taperoló, perverzitását jópofaságnak álcázó rokon bácsi. A szemszög ugyanis a "kívülálló" kislányé, azé, aki végignézni, illetve elszenvedni kénytelen a többnyire teljesen irracionális felnőttvilág-környezetet. A következő jelenettől pedig elszabadul az eszközgazdag szürreália: a család mindennapi ténykedése jelenetétől kezdve nem választhatóak szét a valóságos történések a fantáziaképektől, az életrajz és a család eseményei az azokra történő reflexióktól.

A tartalom és a forma folyamatos, inspiratív kölcsönhatásban áll egymással, egyszerre szórakoztatóan (hiszen a távolságtartás egyfajta nyers és szabad humort, szeretetteli iróniát hordoz magában) és torokszorítóan (a rendező és a dramaturg, Török Tamara nagyon ügyelt arra, hogy a figurák felismerhető típusok legyenek, egyéni sorssal és drámákkal felruházott alakok, ami annak ellenére - sőt éppen azért - nehéz munka, mert minden bizonnyal valós emberek inspirálták az egyes alakokat). Ebben persze a kiváló formát mutató színészek (a teljesség igénye nélkül: a külsődleges jegyeiben a Schulmädchenreport-sorozatból kilépő amorózó családfőt formázó Szabó Győző, a kisstílű latinloverként megjelenő Keresztes Tamás, az unalomba fonnyadt vasutasnagypapa, Szacsvay László, a kimért és szigorú rendező, Vati Tamás, a frankofón brillantinozott eleganciát képviselő keresztapa, Rajkai Zoltán és elsősorban a kislány szerepében elképesztően meggyőző, magával ragadó Hasznos Dóra) nagyszerű egyéni és csapatteljesítményének is jelentős szerepe van.

A koreográfián túli formagazdagsághoz pedig a filmszerű megoldások járulnak hozzá (a rendező munkatársa: Iványi Marcell): egyrészt a lassítás-, illetve gyorsítás-trükkel, a burleszk és a slapstick formai elemeivel, a montázsszerű szerkesztéssel való játék a játéktempót és a kiemeléseket befolyásolják jótékonyan, másrészt a szürrealista alaptétel, amelyet az előadás érvényesít is, miszerint a filmkép megfeleltethető az álmok képeinek, biztos és tökéletesen kihasznált alapozást jelent a produkció számára. Mindennek a hatalmas zenei anyagra - saját szerzeményektől, olasz táncdaloktól klasszikus zenén és francia sanzonokon át Chaplin Rivaldafényének soundtrackjéig - épülő hangkollázs (Keresztes Tamás és Jean-Philippe Heritier munkája) ágyaz meg, pontos ritmikával, koridéző illúzióval ágyazva meg a konstrukciónak. (A pompás összteljesítmény csúcsa Szabó Győző dala, a Hull az elsárgult levél, amelyet tejfölös virslizabálás közben üveges tekintettel nyammog el, egy-egy pillanatnyi fellángolással, a kiválóan kidolgozott szkeccs egyszerre nagyon fájdalmas, igaz és mély.)

A kertben álló lány táncolni kezdett, első előadására - késve - megérkezik a család. "Ez ilyen modern, olyan alternatív?" - kérdezik egymástól hangosan. Végül is igen: egy élet, egy számvetés az alapokról, a gyökerekről, az indulásról. Nem leszámolás - hiszen őszinteséggel, nyíltsággal, és ezáltal szeretettel teli. Sajnos nem szokás ilyet csinálni, pláne ilyen nagyszerű eredménnyel. Csak ezért nevezhetjük alternatívnak.