Jó, László Miklós ezen az alapötleten is csavart egyet, hiszen nála Asztalos úr és Balázs kisasszony látva utálják, és csak látatlanban szeretik egymást. És ehhez a szerelemhez talált egy hangulatos, a boldog békeidőket idéző közeget is: az illatszertárat. A zalaegerszegi előadás nyitóképe nagyon hatásosan jeleníti meg ezt a közeget. Szlávik István díszlete a mai, pénzhiányos idők szükségmegoldásaihoz szokott szemnek jólesően nagyvonalú és elegáns, ahogy Pilinyi Márta jelmezei is. Ahogy kigyullad a színpadon a fény, egy pillanatig állóképet látunk, vevőkkel és eladókkal teli üzletet, aztán mindenki beszélni és nyüzsögni kezd, csilingel az ajtó feletti csengő, az alkalmazottak szertartásos udvariassággal köszönnek el a távozóktól. Annyira mozgalmas és sokszínű ez a kép, hogy az ember csak kapkodja a fejét, hogy minden részletre odafigyelhessen. És ha összevetjük a zárókép kevésszereplős, statikus, egyáltalán nem hepiendes, inkább amolyan _elégedjünkmegazzalamivan_ hangulatával, nem beszélve az elsötétülő színpadon felhangzó szirénaszóról, nem kétséges, hogy Sztarenki Pál rendező ezzel a kerettel az 1937-ben bemutatott darab sötét történelmi hátterére is utal. Ahogy arra is, hogy a boldog békeidők sem annyira boldogok, mint amilyennek utólag látszanak, és ha igen, akkor is csak tűnékeny pillanatokra azok.

Véletlen vagy sem, mindenesetre árulkodó, hogy a színlap sötét hátterébe alig olvashatóan veszik bele a fekete betűkkel nyomtatott műfaji megjelölés: vígjáték. Az, de nem a harsány fajtából. Vannak benne vígjátéki figurák, mint a Barsi Márton alakította, a többiekhez mérten jóval karikírozottabb Árpád inasé, de inkább a visszafogottabb karakterek dominálnak. A szereplők viszonyrendszere sem annyira egyértelmű, nem fekete-fehér. Különösen igaz ez a Besenczi Árpád alakította Hammerschmidt úrra, aki csalódása, tévedései, indulatai és megbocsátásai között botladozva jut el az előadás végére az idősödésbe és a megcsalatásába való rezignált belenyugvásig. A filmfeldolgozásoktól eltérően egyébként az ő története legalább olyan hangsúlyos, ha nem hangsúlyosabb része az előadásnak, mint a fiataloké, és ez a tény is befolyásolja, hogy nem a rózsaszín, romantikus mese hangulatát visszük haza magunkkal. Hiszen húsz év múlva Asztalosból is lehet Hammerschmidt, az ő szerelméből is rezignált kiegyezés. Gulyás Hermann Sándor Asztalosa különben már fiatalon sem az a tipikus hősszerelmes, kicsit koravénebb annál a maga nyugalomra, családra vágyó árvaságában. A fiatal színész – ha kis bizonytalanságokkal is, de – megteremti és szerethetővé teszi a karaktert. Sztankay Orsolya Balázs kisasszony szerepében határozottabb, talpraesettebb párjának ígérkezik, de a lány szelíd, komoly arcát is szépen megmutatja. Mihály Péternek (Kádár úr) ezúttal a jellemtelen, gaz csábító szerepe jutott - tenyérbe mászóan jellemtelennek és gaznak is tűnik. Sipos úr Kiss Ernő alakításában szintén ír leveleket, a névtelen és nemtelen fajtából, ő az az egzisztenciáját féltő, hajlékony gerincű kisember, aki fölöttébb ismerősnek tűnhet a mai munkahelyi mikroközösségekből is.

Némi képzavarhalmozással élve: kesernyésebbre, fanyarabbra hangolt Illatszertár az egerszegi az emlékezetünkben élőhöz képest, de éppen ezért ismerősebb is. Érdemes betérni.