Másodikra azonban nagyon sürgősen érdemes lett volna elfelejteni ezt a remek ötletet, ugyanis a színpad nem bírja el azokat az általánosságokat, amelyeket a film igen. Vagy legalábbis egész másképp. Úgy biztosan nem, hogy szélsőséges, a valóságban talán megtalálható komikus figurákat egy szimbolikus közegbe úgy helyezünk bele, hogy azt mindeközben teljesen valóságosnak tüntessük fel. Mert hát adja magát az ötlet, hogy társadalom- és médiakritikát fogalmazzon meg az ember a csopaki maratoni táncverseny szervezői és résztvevői által, de akkor nem ártana legalább szinkronizálni a figurákat a helyzettel.

A lovakat lelövik, ugye? című előadás pillanatai, figurái és elemei ugyanis alapvetően és végzetesen ütik egymást. Csak egy példa: kizárt, hogy egy hintáslegények által szervezett csopaki táncmaraton-haknit élőben közvetítsen a tévé, és ha igen, kizárt, hogy ott Péterfy Borira meg Csík zenekarra meg Kispál és a Borz-dalokra ropják a népek, de ha mégis, akkor nem ebben a ruházatban és nem így. Egyebekben pedig a főhősnek szánt Glóriában érdemes lenne megcsillantani valamit, bármit, ami szerethetővé teszi, átélhetővé a tragédiáját. Mert az, hogy Bata Éva sprőden és elszánt dühtől vezérelve ismerteti, hogy a lányt az apukája megerőszakolta, és elmenekült, és mi lesz a gyerekeivel, hova születnek ők, és minden reménytelen, az nem elég. Bata Glóriája egy merő dühösséggel indul a táncversenyre – de vajon miért? Mit vár, mit remél tőle? Út közben felkapja Robit, akit másodszor nem vettek fel a filmművészeti egyetem rendező szakára, és nagyjából ennyi, amit az eseményeket retrospektíve narráló Lengyel Tamástól megtudunk a fiúról. Együtt mennek Csopakra, ahol a maratoni táncverseny indul, aljadék szervezőkkel természetesen, akik az időseket hazaküldik (Gyimesi Pálma és Lázár Egon kifogástalan eleganciával állnak a felfordulás közepén, mennyire érdekes lehetne, hogy ez a két tüchtig idős ember _miért_ akar részt venni egy ilyen kilátástalan versenyen – de erre nincs válasz, csak azért vannak ott, hogy a Csőre Gábor játszotta "Tapesz" bemutathassa érzéketlenségét), de a hendikepeseket benntartják. Márpedig a mezőny gyakorlatilag csak hendikepesekkel tömődik ki, de hát kinek nincs valami gondja, ugye...

Az előadás nagyívűen nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy ki az elbeszélő. Ugyan Robi megjelenik ebben a szerepben – ennélfogva nekünk az ő szemével kellene látnunk a versenyt –, ehhez képest azonban Robi sokadrangú szereplő, nincs érvényes és megfogható nézőpontja, személytelen narráció zajlik, amely hol közéleti bohózatnak (a versenyzők), hol társadalomkritikai színműnek (a szervezők), hol sorstragédiának (Glória), hol táncos gálának (a dramaturgiára nem igazán reflektáló koreográfiát Duda Éva nevéhez fűzi a színlap), hol musicalnek (a szereplők által a verseny keretében előadott dalbetétek), hol minderre reflektáló zenés estnek (Szőcs Artur énekli amúgy tökéletes stílusérzékkel a zenekar által megszólaltatott dalokat), hol frázispufogtató szerzői előadásnak (Kopek Gábor háttérbe vetített médiainstallációján a testszínű fehérneműbe öltöztetett szereplők úsznak és szenvednek a fekete semmiben - _wtf?_) tűnik fel, és Eszenyi Enikő rendezése nem kívánja ezeket egységbe rendezni, noha a "műfajteremtő" produkció igényét a színlap feltünteti.

Már az is furcsa, hogy ennek a darabnak nincs szerzője. "A színpadi változatot készítette a Vígszínház" – áll a színlapon, alul Kovács Krisztina neve búvik meg dramaturgként, de hogy az alapszöveg kinek a munkája, csak sejthető. Valószínűsíthetően nem a társulaté, amely lelkesen táncol ugyan (túl lelkesen, egyszerűen nem tűnik fel, hogy a hatszáznegyvenhetedik órában vagyunk, mert ezek úgy táncolnak, mint a mérgezett egerek, a koreográfia nem számol az idő múlásával), de szerepüket illetően nem látszanak túlzottan kreatívnak - ami amúgy nem tűnik az előadás részéről alapvető igénynek. Mert például Börcsök Enikő ugyan eljátssza a "primitív, buta magyar vidéki asszony" című konzervet, de talán a Bánk bán operára ellejtett végtelenül ízléstelen és ebben a szimpla formában igazságtalan gagyiparódiánál ő is érzi, hogy ehhez nincs szükség arra, amit ő színpadon tud. Az ehhez hasonló, vélhetően sorsfestőnek szánt, de igen egyszerűre sikeredett betétek általánosságban jellemzőek (Járó Zsuzsa az erőltetett Hamlet-részlet után egy szál fehérneműben kénytelen elénekelni a Jamaicai trombitást – "megadja magát a bulvárnak" –, hogy aztán nyílt színi sírógörcsben törjön ki; Hegyi Barbara és Hegedűs D. Géza lufis magánszámánál csak remélni lehet, hogy van orvos a közelben; Lengyel Tamást a nyílt színen zuhanyozzák le, aztán átázva ugrándozik a következő koreográfiában; Kútvölgyi Erzsébet pedig talán maga sem tudja, miért kell rendre felmásznia a színpadra rajongóként) – nem jó nézni.

Persze mindez a média kritikája akar lenni, amely a pénzért cserébe megrágja és kiköpi a szereplőit és rajongóit, de mintha a Vígszínház nem venné észre, hogy valami hasonlót cselekszik ezzel az előadással. Csak azért helyezi ezekbe a helyzetekbe a színészeket - mert őket, és nem a szereplőket –, hogy azt mondhassa: na, így működik a média világa. Pindroch Csaba a műsort működtető Roki konferansziéként (nota bene: ő is áldozat! a pénz áldozata! hiszen a családja várja otthon! hüpphüpp) fentről néz le bennünket, nézőket, szinte látni a feltartott mutatóujjat, amely azt üzeni a nézőtérnek: ilyenek vagytok, pénzt fizettek, hogy lássátok szenvedni az embereket, élvezitek, ha nagyüzemben zajlik a meghatás!

Ha ez ilyen egyszerű lenne, minden este végén uszkve ezer tévékészüléket dobnának ki az emberek, térdig járnánk a katódsugárcsövekben és a plazmatörmelékben, ám nem így történik, vagyis a helyzet nem ennyire egyszerű. Van benne igazság, persze, csakhogy a teljes igazság ennél sokkal-sokkal összetettebb – ám az előadás mintha boldogan hátradőlne, hogy ezt jól megmondta, és kész. A félbehagyott táncversenyben senki nem nyeri meg a tízmilliót, ennélfogva Glória megkéri Robit, hogy lője agyon, Robi agyonlövi, és – gondolom – el fogják ítélni sok évre. Csak hát: Glória olyan élhetetlenül ellenszenves mindvégig, hogy az ember már-már örül, hogy befejezi színpadi pályafutását, Robi pedig egy hülye mamlasz, aki folyton csapódik valahová, a verseny résztvevői meg csak bohózati figurák, akiknek tökmindegy, hogy nyernek-e vagy sem. Téttelen és hiteltelen játék: vagy úgyis meghalnak – mint Hegedűs D. Géza, aki a bevállalós, de nagyszívű, szelíd miskolci rockert egyébként jól ismeri, és még sorsot is képes mögé játszani néhány felbukkanásában – vagy csak kiröhögni való szerencsétlen figurák, akik életük végéig szopni fognak – még ha nem is úgy, mint a Telekes Péter által elripizett Kis G. Patrik, a szó szoros értelmében...

Hozzátartozik még az igazsághoz, hogy Herczeg Adriennek egyébként zseniális blueshangja van, és a Vígszínház társulata alapvetően kifejezetten szórakoztató táncos-zenés estet produkál, amikor nem zavarja meg őket e tevékenységükben a darab, amelynek apropóján mindez megtörténik.