Mindehhez pedig csak egy látszólag teljesen egyszerű keret szükségeltetik. Kukorica Jancsi története ugyanis egyszerre többféleképpen kel életre a színpadon. Ruszina Szabolcs, Megyes Melinda, Török Ágnes és Farkas Éva Petőfi sorait játékos könnyedséggel elmondó mesélői által hallhatjuk a történetet, aminek fontosabb mozzanatait - mintha animációs mesét néznénk –, kivetítve láthatjuk az Orosz Klaudia által tervezett, miniatűr díszletelemekkel életre keltett, magyar népmeséket idéző falusi látványvilágban, a népzenei dallamok által pedig mindehhez egy kellemesen romantikus hangi közeg is megidéződik (zenei vezető: Bornai Szilveszter). A kevésbé fontos szereplőket, mint az erdő szélén rekedt fazekas, a huszár- és török sereg, bábok jelzik, és a történet reálisabb momentumait is a bábszínházi forma meséli el. De amikor Jancsi belevág a kalandokba, formailag mi is izgalmas kalandozásban részesülünk: hatalmas, szárnycsapkodó griffmadár fekszik a színpadon, óriási óriások lépkednek óriási lábaikon, boszorkák főznek vörösen rotyogó fazékban, rengetően hullámzik az Óperenciás tenger, és Jancsi tényleg felgyújtja a tizenkét zsiványnak tanyáját. Szívós Károly minimalista animációi és videói remek összhangban vannak az előadás vizuális világával, illetve részletgazdag kreativitással megtervezett bábjaival (amik közül talán az egyszerre komikus és hátborzongató megjelenésű óriások a legszellemesebbek), s ennek köszönhetően minden pontosan olyan, amilyennek egy mesében lennie kell: misztikus és varázslatos – és ezt a misztikumot nem a hatalmas technikai apparátus szüli, hanem az előadásnak a nézők fantáziáját is átmozgató különleges világa.

A rengeteg ötlet mellett – amiken keresztül Novák játékosan és szellemesen szövi a történetet – Jancsi mindvégig határozottan egy fiatal srác benyomását kelti: általa válik átélhetővé a mese. Egy olyan srác, aki bár megtalálta élete szerelmét, kénytelen világgá menni, mert szerelmes csókokban fürödve megfeledkezik a nevelőapja által rábízott nyájról, ami így felügyelet nélkül nem rest felszívódni a rengetegben. De az út előtt ismerős dallamokkal elbúcsúzik Iluskától, és megígéri neki, hogy gazdagon tér vissza, hogy megszabadíthassa őt gonosz mostohájától. És ebben senki sem gátolhatja, még a gyönyörű francia királylánynak se jut hely szívében Ilus mellett, és egy komplett török seregnek sincs esélye, ha harcolnia kell. A hősiességéért járó kincset azonban elnyeli egy tengeri vihar, Iluskát pedig a halál – a lány nem volt képes tovább elviselni mostohája kegyetlenségeit. Innen már csak a csoda segíthet, és miért van a mese, ha nem azért, hogy a csodák megtörténjenek? Így Tündérországban az Iluska sírján kihajtott rózsából az élet vizében Jancsi visszakapja élete szerelmét.

Mészáros Tamás Kukorica Jancsija pontosan annyira egyedien általános, hogy senkinek a fantáziája ne ütközhessen akadályba, ha netántán szeretné magát is beleképzelni a történetbe. Visszafogott, csöndes, félelmekkel teli, de a félelmein elszántan felülkerekedő fiú ő, akinek mind a szíve, mind az esze a helyén van. Tényleg élő mese az, ahogyan Nyirkó Krisztina aranyos, és Jancsiba fenntartások nélkül szerelmes Iluskájával egymásra találnak. Mindeközben pedig a Petőfi által gonosznak nevezett gonosz mostohák és nevelők nem is annyira gonoszak. Tisza Bea mostohája ugyan akaratos és utasító, tovább tágítva a mese érdekes világát, egyáltalán nem emlékeztet egy zsémbes boszorkányra, ahogy Gazdag László gazdája sem az a fajta, aki ásókat és kapákat hajigálva intené meg nevelt fiát. Ötletesek egyébként az epizódkarakterek is: Megyes Melinda önmagát ájulásig kérető, tetszelgő francia királylánya, Ruszina Szabolcs furcsán beszélő figurái, vagy a mesélők által elvihogott tatársereg, a folyton – olykor csak a poén kedvéért – bégető birkák, Mult István a pompával tehetetlenségig ellepett francia királya, vagy Szívós Károly vérbeli bajuszpödrő huszárkapitánya.

A szöveg nem egyszerűen a dialógus-tájleírás mentén oszlik meg a mese szereplői és mondói között. Petőfi érzelmi állapotokat lefestő sorai nem egyszer válnak önvallomássá, vagy éppen önreflexív poénná, a viharos, borús vagy éppen napsütötte tájleírások pedig a szimpla elhangzás helyett sokszor valóban életre kelnek – és éppen annyival támogatják meg őket Liszt szimfonikus művei, ami még arra buzdítja a nézői képzelőerőt, hogy beszálljon a játékba. Ennek a térmikrofonos hangosításban elvesző mondatok szabnak néha gátat, meg egy-két kevésbé találó ötlet – például az üveglapként megjelenő élet vize.

Így válik nemes egyszerűséggel közösségi mesévé a János vitéz, ahol míg az alkotók nekünk mesélnek, valahogy mi is elkezdünk magunknak mesélni a fantáziánkban. És ahogy ez jár a gyerekeknek, úgy van szükségük rá időről-időre a felnőtteknek is, hiszen a mesék mindenkinek szólnak - és ez a János vitéz tényleg mindenkié.