A nonverbális előadást diára vetített Hamlet-idézetek kísérik, amik egyrészt segítik a történetben való tájékozódást, másrészt általuk könnyebb megérteni a színpadi eseményeket is. Már az első felirat rögtön szokatlan kontextusba állítja a produkciót, ugyanis azon Horatio utolsó sorait olvashatjuk, így az előadás közben olyan érzésünk lehet, mintha valaki a történet végén újra elmondaná a történetet – vagy az újra megtörténne. De sokkal inkább olyan, mintha a Hamletet mozgató bábszínész mondaná el újra a mesét, ezt erősítik a felcsendülő reneszánsz dallamok, amitől egy pillanatra mi is Shakespeare korában érezhetjük magunkat: 17. századi nézővé válva egy vándorszínészt nézünk.

Hogy mi jöhet a Hamlet után? Ami kimaradt belőle, bár benne lehetett volna. Ahogy Claudius megölte idősebb Hamletet, ahogy az végignézte, amint elcsábítják feleségét, ahogy a feleség vívódik a lakosztályában, miközben választania kell a két férfi között, ahogy Hamlet tényleg hosszú órákat gondolkodik, és ahogy Polonius szórakoztatja a nézőket az Egérfogó előtt. Remek ötletnek tűnik így újragondolni a darabot, és Szigeti Balázs rendezésében vannak kifejezetten sodró és szellemes ötletek, igaz, akadnak kevésbé izgalmasak is.

Azonban működő, vagy kevésbé működő ötletek ide vagy oda, mindvégig kreatív végiggondolásról van szó. A legkiemelkedőbb jelenetek azok, amikor az alkotók olyan dolgokkal párosítják Shakespeare darabját, amikkel látszólag nem illik össze. Ilyen például, amikor Sarkadi légies, miniatűr, színes bábokkal játssza el az Egérfogót – a színházi jelenetet, amivel Hamlet leleplezi a gyilkos királyt –, amihez megszólal a Tom és Jerry főcímzenéje by Scott Bradley, majd utána is rajzfilmeket idéző, jazzes aláfestőzene kíséri az eseményeket. De magával ragadó az is, ahogy Ravel Bolerójára kacskaringózik egy hatalmas zöld kígyó, ami megfontolt taktikázással elemeli a király kezei közül a koronát. A legemlékezetesebb rész mégis az, amikor Polonius a színházi jelenet előtt besántikál egy „Showtime” feliratú kocsival, és a maga unottságával nekiáll a nézőket szórakoztatni – a tapsoltatás és nevettetés közben egy kis önszembesítésben is részesülünk.

Néha pedig a szellemes ötletek helyét átveszi a komolyzene, a lassabb és talán túlzóan is lélektani fogalmazásmód. Ez némileg súlytalan marad a felszabadultan szórakoztató jelenetek mellett – amikor Gertrud a királyok képeit cserélgetve vacillál a két potenciális partner között, vagy ahogyan az idősebb Hamlet hosszasan szemléli, amint elcsaklizzák előle szíve választottját: a Tom és Jerry-etűdhöz képest ez bizony unalmas. Persze a reneszánsz keretbe belefér, de az előadásnak érezhetően sokkal inkább sajátja a szórakoztatóbb, humorosabb fogalmazásmód – ahogyan a reneszánsz színházé is.

Viszont a kevésbé ötletes jelenetek során is magával ragadó a koncentráltság, ahogyan Sarkadi Bence kezeli a bábokat, a játékos figyelem, amivel nem csak életre kelti a figurák segítségével a történetet, de rajtuk keresztül kommunikál velünk is – ebben a tekintetben is külön élményszámba megy Polonius showtime-szólója.

Úgy tűnik egyébként, hogy a célratörő idézeteknek hála tényleg mindig világos szituációba kerülnek a jelenetek, és így nem jelent hátrányt, ha valaki nem ismeri a Hamlet sztoriját – az illető az ötperces gyorstalpaló után úgyis kedvet kap a pótláshoz. Persze csak ha valaki nem érné be azzal, hogy ugyanúgy szemléli Hamlet életének utolsó napjait, ahogyan most ő is ezt teszi. Ül a kispadon, és nézi az eseményeket, ahogyan azok is, akik nézik ezeket az eseményeket.

_(III. BÁBU Fesztivál, Budapest Bábszínház, 2012. április 20.)_