Valószínűleg Jozefin kisasszony cukrászdája sem ragyog ennél fényesebben a pesti vendéglátás csillagos egén, de konkurencia híján azért ez is megteszi. Ez a cukrászda lesz a helyszíne a Bán Sándorért Rajongó Bakfisok Klubjának, Bán Sándor egy korabeli sztár, a bakfisok pedig bakfisok, a sztori pedig semmivel sem bonyolultabb, mint azt elsőre gondolnánk, de nincs is szándék az aranyos-kedves történet attribútumain túlmutatni. Minek is, amikor szól a Jaj, de jó a habos sütemény a Lesz maga juszt is az enyém sőt, a Szerelemhez nem kell szépség is, hogy a címdalról már ne is beszéljünk. Egyébként a BSRBK elnöke felkeresi a Nagy Ő-t Velencében, hogy bejelentse a hőn rajongott művész úrnak a klub megalakulásának tényét. Babszi ott megismerkedik a művész úr jobb sorsa áhítozó titkárával, Dodóval, de a fő probléma természetesen az, hogy kié is lesz maga Bán Sándor. Kicsit később pedig az, hogy _ki_ is az a Bán Sándor – lévén Dodó úgy gondolja, hogy kihasználva gazdája jó hírnevét és a rajongás adta lehetőségeket, némi vagyonra tesz szert. Persze a szálak összekuszálódnak, mindenki keresztbe szeret mindenkit a félreértések közepette, hogy aztán a nagy összeomlás után végül szereplőink megkapják azt, akit megérdemelnek.

A boldog vég nem kérdés, ahogy az sem, hogy Tasnádi Csaba rendezését a biztonságra való törekvés határozta meg elsősorban, aminek vannak kevésbé jól sikerült momentumai, mint a Dodót játszó Csadi Zoltán zabolátlanul hagyása – a színész emberfeletti fizikai munkát végez, de a harsányság határait, és pláne lehetőségeit nem ismeri fel –, illetve jobban sikerült gegjei, mint Kiss Attila merevrészeg Hudlacsekje, aki szösszenetnyi poénjait jó színpadi érzékkel építi fel – és mint ilyen, sajnos meglehetősen magányos a színpadon. Ez nem azt jelenti, hogy a bakfis-trió elválaszthatatlan tagjai, Bözse (Tőkés Nikolett), Csöpi (Keller Linda) és Zsuzsi (Tóth Boglárka) mondjuk ne tudnák megtölteni a színházat, kedves karikatúráját hozzák a cserfes bakfisságnak és lendületesen hajkurásszák egymást bele az aktuális konfliktusba, ám mégis nagyon hiányzik az a fajta gondos ötletesség, ami ezt a kis semmiséget jól kibélelné színházzal. Tóth Sándor a maníros Bán Sándor és Fonyó Barbara az eldöntetlen erkölcsű Vera szerepében ugyanis nem merülnek alá az egyszerű világ nyújtotta lehetőségek birodalmában, már-már szemérmes visszafogottsággal töltik ki a főhősök a nekik szánt időt. Ennek ellentettjét hozza Lapis Erika Jozefin szerepében: a tramplit energikusan játssza a színésznő, az érte epedező Lajosnak pedig Farkas Erik kölcsönöz együgyű, de szerethető mélaságot. Mindennek fényében érdekes, hogy Polgár Lilla Babszija nem ragad meg véglegesen a felszínen, és a rajongás csitriségétől egy tenyeres-talpas vidéki szobalányon keresztül végül eljut a felnőtté válásig, amely ív több, mint üdvözlendő, és az előadás bármely elemét tekintve teljesen egyedi.

A dalok azonban a kissé szellős hangszerelés és a szerény, de jól kezelt hangterjedelem ellenére is kellemesen szólnak, Ladányi Andrea koreográfiái pedig egyszerűek, azon belül azonban hatásos keretet biztosítanak azok előadásához, semmi flikk-flakk, dobálgatás meg trappolás, csak határozott kézmozdulatokkal kísért klisémozgások, olykor némi lassítás és a tánckar-kíséret. Ez a mértékletesség azonban néha olyan jól találkozik a színészekkel, a zenével és a szöveggel, hogy a Lesz maga juszt is az enyém már olyan hangos tapsvihart idéz elő a nézőtéren, amire nyugodtan lehet mondani, hogy operettsiker – igaz, ez _csak_ egy zenés vígjáték.

Tasnádi azonban egy ponton kitör a konvenciókból, és enged a színház kísértésének: a nagyjelenetben hirtelen a nézőtér is játéktérré válik, hogy a csúcspont, amikor bakfisból felnőtt, szeretőből menyasszony, titkárból pedig csirkefogó lesz, legalább maradandóbb pillanat lehessen. E pillanat azonban elszáll, ahogy a _Fiatalság bolondság_ habkönnyű élménye is. A habos sütemény pedig lehet ilyen is: sok hab, amely még némi piskótát is tartalmaz. Mondjuk jobb, mintha nem is lenne piskóta.