Tematikus rendben, körkörösen – valahogy így van szerkesztve az Anamnesis című darab is, amelynek alapanyagát a nézők beküldött történetei képezik. Amint a rendező, Bodó Viktor az előadás előtt – köszöntve a jelen lévő sztoribeküldőket – elmondja: ne csalódjanak, ha nem egy az egyben a leírtakat látják viszont – sokszor inspirációt jelentettek vagy motívumot adtak a beküldött szövegek. Bodó egy elemelt valóságot hoz létre a színpadon, amelynek vélhetően szinte minden egyes eleme valóságos, sőt ismerős (hisz kinek nincsenek tapasztalatai rendelőkben, kórházakban, orvosoknál), a halmozás által viszont egy összességében nyilvánvalóan nem létező nyomasztó és kiismerhetetlen álomvilágot látunk, amelyben nem annyira az egészségügy, hanem társadalmunk mindennapi frusztrációi vetítődnek ki.

Árulkodó, hogy elég kevés beteget látunk (vagy éppen, ha úgy nézzük, itt mindenki beteg, orvos, ápoló, politikus, karbantartó egyaránt), orvosokból több van, de ők sem gyógyítanak, hanem időt húznak, menekülnek, védelmet keresnek vagy támadnak. A szereplők között nem zajlik valódi kommunikáció, vagy ha mégis, akkor bizonyosan tévútra megy, netán valami egészen irreleváns témára terelődik a szó. Az Anamnesis kulcsszava a diszfunkcionalitás – de az előadásnak esze ágában sincs ezt akár az orvosokra, akár az egészségügyre szorítani. Expresszív látomásossággal ábrázolja az átláthatatlan rendszert, amelyben semminek nincs felelőse, minden átmeneti és ideiglenes, ahol az emberi sorsokat aprópénzre lehet váltani, ahol mindenki fél mindenkitől, ahol nincsenek leosztott szerepek, ahol nem érvényesek a szavak, nincsen súlya a hálapénzen és a vacsorapótléknak behozott párizsin kívül semminek.

Nézi az ember a körbe elhelyezett, tetszés szerint eltüntethető betegágyakat, afölött a komolyan vehetetlen konzíliumot, vagy éppen azt, amikor -felelős- politikusok hablatyolnak az egészségügy témakörében valamiről, aminek sem eredménye, sem következménye nincs. Nézi a szürke falakat, a totális ingerszegénységet (díszlet: Balázs Juli), a motiválatlan orvosokat, a hozzátartozóikat kereső látogatókat, a bóklászó betegeket, és jobb híján röhög az egészen. Bodó az abszurdba tolja, a hangulati szélsőségek között egyensúlyozza az előadást. Egy groteszk, akcióközpontú látomás után egy csöndes, lírai jelenet következik, egy sötétben elmondott monológot zenés felvonulás követ. Aztán egy mentőápoló beszél filmen, hosszú percekig. Egy beszélő fej, mégis tökéletesen színházi elem, amely a valóságot villantja fel, rácáfolva minden negatív közhelyre, ami az egészségügy dolgozóit illeti. Posztmodern revü ez – sok zenével, amelyben a betegek dalban mondják el, mi fáj, ahol a málló vakolatú kórházban az ex-nyugatnémet Schwarzwaldklinik idilljét felvillantani már-már pofátlanság, ahol Doktor Bubó nem tud operálni, mert külföldön síel. Bájbáj lájf.

Az életünkről és a halálunkról van szó tulajdonképpen, legyen ez bármilyen közhelyes. Egy színházrendező keresi a proszektúrát, s miközben járja a teljesen kiismerhetetlen épületrendszert, formálódik benne az előadás, amely már létre is jön, amely már saját magát rendezi, és reflektál önmagára – és ránk is. Akadnak gyengébb, kevésbé működő gegek (például a Van benne valami főcímdal), céltalan jelenetek, de például Mészáros Béla és Jankovics Péter tétova keresésének hangtalan repetitivitása, Szirtes Ági és Lengyel Ferenc párbeszéde, Kun Vilmos és Olsavszky Éva beszélgetése, Pálos Hanna meséje az orvosról, akinek a halál volt a keresztapja, a politikusjelenet vagy az első felvonást záró dal kiemelkedő részei az estének. A színházrendező pedig addig bolyong a kórház útvesztőiben, míg őt is eléri a halál. Bolyongjunk vele, hátha egyszer kiismerjük az egész szisztémáját, azt a bizonyos tematikus rendet, körkörösen. És ha kiismertük, tán változtatni is tudunk rajta. Életre szóló feladat, de végtére is valamiben meg kell halni.