Juhász Kata 2010-ben Lulu, avagy a rossz tanuló felel címmel bemutatott koreográfiájának van egy színházi változata is, most azonban a tantermi variációról lesz szó. Ahol le kell mondani sok mindenről, például az általa szívesen alkalmazott vetítéses videotechnikáról, mindenekelőtt pedig a térről. Maradnak a padok, székek, asztalok, na meg a tábla, mindez különböző zsúfoltsági variációkban. Ehhez, az aznapra adott térhez kell alkalmazkodni. Ez sem egyszerű egy olyan előadásban, amelyben a táncosnő sokszor csukott szemmel kússza-hempergi végig a padok alját, székek közét. De mennyivel nehezebb lehet az aznap először látott kamasz közönséghez igazítani ezt a nagyon is testközeli előadást. Mert már az első öt percben, a csengőszóval induló ébredési jelenetben szinte minden nézőt fizikailag is bevon valamilyen módon – lábát átkulcsolva, ölébe hengeredve, az asztalára felfeküdve – az előadásba. A szemle ebből a szempontból nem irányadó, hiszen a tanteremben nagyobbrészt nem diákok ültek, és azért nem ugyanaz a helyzet, ha Kárpáti Péter drámaíróval vagy L. Simon László költő-képviselővel veszi fel ilyen módon a kontaktust a táncos, mint ha egy ismeretlen gimnazistával. Hogy ez milyen tapasztalat lehet, arról találtam egy blogrészletet. Tejfölös Málna (egy gimnazista lány) így írt erről: "Úgy indított, hogy elkezdett csúszni-mászni a földön, az ölünkben, a lábunk alatt. Régen pirultam el, de most sikerült ezt elérnie! A nézőket ténylegesen megérintette a darab, szó szerint, és szerintem ez sokakat meglepett." A folytatásból azonban úgy tűnik, ők is ugyanúgy hozzászoktak ehhez a helyzethez, mint a szemle nézői, és már másra is tudtak figyelni.
Az előadás kiindulópontnak tekinti Karinthy írását, azt járja körül, hogy a _rossztanulóság_ milyen érzelmekkel, tapasztalatokkal jár, milyen menekülési útvonalak lehetségesek innen, elsősorban az álmok és a fantázia világába. És azt, hogy – paradox módon - mi mindent lehet tanulni ebből. A csengetéstől csengetésig tartó, ténylegesen is 45 percben a copfos, iskolai egyenruhába kényszerült diáklány képzeletében bejárja a világot: hegyet mászik és eljut a tengerhez, az egyenruhát levetve bombanővé változik, és persze táncol: a balettől a latin táncokig mindent. Időről időre azonban visszakényszerül az iskolai valóságba, terpeszállásban lehajolva, a lába között átnézve könyörög, hogy ebben az ilyen módon újra színére vagy éppen visszájára fordult világban segítsünk-segítsünk-segítsünk, hogy mínuszbépluszmínuszgyökalattbénégyzetmínuszhányácé? (Két hadarós szavalat mellett ez az egyetlen szöveges rész szerepel az előadásban.) Ekkorra már régen túl vagyunk a helyzet szokatlanságával kapcsolatos feszengésen, és azon is, hogy közvetlen megfeleléseket keressünk, ugyanakkor bevonódunk abba az univerzumba, amit Juhász Kata ebben az átlagos, lágymányosi tanteremben körénk teremt. Hogy megint Tejfölös Málna szavait idézzem: „színházpárti vagyok, imádok odajárni, de ez más volt, nem lehet a kettőt összehasonlítani.”
Az előadást beszélgetés követi, persze, a szemlén ez sem az iskolatermi előadásokon megszokott módon történik, mi arról hallunk, hogy miről esik szó általában ezeken a beszélgetéseken. A kortárs tánc, mozgásszínház, fizikai színház alapfogalmairól, a nonverbális kommunikációról, arról, hogyan érdemes egy ilyen előadáshoz közelíteni, hogyan hatott rájuk a fizikai érintettség, változtak-e az érzéseik az előadás folyamán.
Tejfölös Málna ettől a darabtól kapott kedvet ahhoz, hogy más táncszínházi előadásokat is megnézzen, és a blogbejegyzés végén arról ír, hogy a Trafó programját böngészi. De a kortárs tánc számára létfontosságú nézőnevelés mellett A rossz tanuló felel pedagógiai szempontból is fontos előadás, tanteremben a helye.
_(II. Tantermi Színházi Fesztivál, 2012. május 5.)_
