Kissé bizarr a helyzet, és nem azért, mert a játéktéren egyre szélsőségesebb képeket láthatunk az együttélésre semmilyen szinten sem alkalmas család életéből, hanem azért, mert a produkció utáni beszélgetésen az alkotók egyre intenzívebben terelik a résztvevő diákokat a függőség témája felé – ezt, mármint a függőséget jelöli meg témaként a Gubancok színlapja is. Ugyanis az alkotók által feldolgozásra szánt tematika nem igazán látszik kapcsolódni az ahhoz készült előadáshoz.

A jelenetek alapján úgy tűnik, hogy a Vámos család egy kifejezetten konfliktusoktól terhes napját láthatjuk, amikor az apa kizárólag az okostelefonja kijelzőjével létesít bárminemű kontaktust, amikor az anya egy wellness-hétvégét próbál valahogy lemeccselni a családdal – miközben épp szoliba, vagy masszőrhöz készül –, a lányuk nonstop a testét méregeti burjánzó bulímiájának mellékhatásaként, a fiú pedig hasonlóképpen van beleszakadva PSP-jébe, mint apja a telefonjába, és két cheat beírása közben nettó 25 rongyot próbál valahogy kikunyerálni a szüleitől, mondván: táborra kell. Ez a helyzet még valahogy érdekes is lehetne, alkalmas valamiféle gondolatébresztésre vagy tartalmas beszélgetés belendítésére, ha valóban kidolgozott szituációkról és karakterekről lenne szó. Azonban az ismeretlen szerzőtől származó jelenetek kizárólag konfliktusokat mutatnak be, nincs viszonyítási pont, nincs mihez képest – csak vita, üvöltözés és utálat. Egy olyan szélsőséges családról általános következtetéseket levonni – és azon keresztül a gyerekeket bevezetni az önreflexió világába –, amelyik nulla-huszonnégyben gyűlölködik, szinte lehetetlen.

Szinte: hiszen a színház képes csodákra, kétes minőségű darabokból is születhetnek remek előadások. Ehhez mindenképpen szükségeltetik, hogy az alkotók legalább valamilyen szinten kidolgozzák és átadják nem csak az alapszituációt, de az azt működtető karaktereket is.

Márton Gábor Csaba, Meszlényi-Bodnár Zoltán, Molnár Blanka és Szeszák Szilvia karakterformálása és -ábrázolása azonban egy szappanopera egyszerű, archetipikus karaktereit idézi (ebben messze Márton 6 évesre formált, hiperaktív 13 éves sráca és Szeszák vinnyogó, sikoltozó, riszáló wellness-függő anyája vezet). A szereplőkben közös, hogy nem színeződnek ki, a kifestőkönyvből csak az összetartó gemkapcsok tárulnak elénk. A konfliktusban – de úgy általában is – az ember működése összetett, pláne ha függőségről van szó, hiszen egyszerre több dolog is befolyásolja döntéseit – itt pedig nincs döntés, csak tett, a tettek pedig megfelelő kontextus nélkül szabadon és önkényesen értelmezhetőek, és ez nem jó alap egy drámapedagógiai foglalkozáshoz.

Ugyan akad a színpad közepén egy nagyon látványos és kifejezetten ötletes játékra teret biztosító szimbólum, a négy, kikötözött színes szalag, amik alkalmasak is néhol a kapcsolatok hangsúlyozására, de az a különleges helyzet áll elő, hogy ezek valójában csak nehezítik a megértést. Hiszen – úgy tűnik – két (több) ember viszonyát jelképezik, vagyis az előadás vizuális és tartalmi középpontjában ez, és nem a függőség áll. Mondjuk minden valószínűség szerint ugyanúgy jelenthetnek bármit, ahogy alkalomadtán spagettinek, meg sok egyéb másnak is vannak nevezve.

A foglalkozás során egyébként akadnak kifejezetten ötletes, az előadást, a témát és a résztvevőket egyaránt összekötő feladatok – például a közös összegubancolódás, vagy hogy egy közösségi játék alkalmával a gyerekek is kirakják egy pillanatra függőségeiket, de sok hiba is akad – például, hogy az alkotók sokszor mindenáron egy irányba próbálják terelni a fiatalokat, sokszor kifejezetten sulykolják az általuk helyesnek vélt megoldásokat – az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Tantermi Színházi Szemlén csak egy részletet láthattunk a teljes eseményből.

Ilyen gubancok közepette – kétségtelen jó szándék ide vagy oda – könnyedén kontraproduktívvá válhat a foglalkozás és maga az esemény – hiszen nem azt látjuk, amiről beszélünk. Még akkor sem, ha mindenki számára ismerős ez az összegubancolódás. Talán ha ez nem egy, hanem két külön alkalom lenne, mindenkinek könnyebb lenne a dolga.