Eljátszani pedig van mit: van itt fejhangon nyüszítő Chaos figura a Dragon Ballból keresztet zabáló elcigizett hangú pap, playbackről megszólaló transzvesztita Jokernek maszkírozott operaénekes, bokszringekből ismerős lenge öltözetű lány, szájon vágott menyasszony, rajzfilmes hangon csacsogó kislány, amortizálódott női bakter, nagymellű feka anya és egyéb groteszk jelenségek, akik úgy outfitben mint verbálisan maximálisan alkalmasak arra, hogy elhiggyük: egy delírium kellős közepén vagyunk.

Pontosabban Jeles András, a produkció rendezője látomásában. Ezt a látomást egy kör alakú képkivágásban látjuk, Venyicska ez előtt a fal előtt monologizál monoton zakatolásban, igaz, olykor tiszteletét teszi az árnyak közt is. Ez az a színház, amit nem érteni, hanem érezni kell – mondhatnánk, de nem világos, hogy a groteszk _önmagában_ mitől érdekes. Mitől érdekes valakinek a démonait nézegetni, ha nem tudjuk, hogy ezeket a démonokat mi szülte, mit jelentenek Venyicskának - és pláne nekünk, akik mindezt kívülről figyelik? Mert az, hogy egy boldogtalan alkoholistának rémképei vannak, azt könnyen elfogadjuk, de Jeles megáll ott, hogy ezt képekben megfogalmazza. Sem értelmezni, sem életre kelteni nem akarja az alakokat, csak a távolból szemlélni, rámutatni arra a tényre, hogy vannak. Ebből viszont egy végtelenül statikus, a színes forgatag ellenére egysíkú és önmagába forduló, parttalan vízió lesz egy boldogtalan, kiüresedett, megkeseredett, reménytelen és rossz világról. Non-stop pöcegödörvilág-sulykolás. Azon kívül azonban, hogy okok nélkül okozatot mutatni és mélységes igazságnak felmutatni könnyű és felszínes dolog, még az a kérdés is felmerül, hogy vajon a Kaposvári Egyetem hallgatóinak ehhez az egészhez mi közük lehet? Ezt nem tudjuk meg.

A nagyon precízen beállított és koreografált előadás technikai bravúrnak ugyan nevezhető, hiszen furcsa hangokat, furcsa sminkben, furcsa ruhában, furcsán előadni bizonyosan nem könnyű feladat technikailag, de vitathatatlanul kitartást igényel. A baj az, hogy nem látni, a játszók hol helyezkednek el Jeles rendszerében. Pusztán csak fizikai attribútumaik látszódnak, a színészek kiszolgálják a rendezői akaratot, de nem válnak alkotóelemmé. Ha pedig csak technika, forma, festék és jelmez jelentik a színházat, akkor az nem színház, hanem képzőművészet, performansz vagy installáció. Ebben az esetben viszont pláne nem indokolható az egy óra negyven perc egy ülésben, és nem indokolja azt a gigantikus mennyiségű szöveget sem, amely elhangzik Venyicskától, azt ugyanis úgy nyeli el a fekete tér katatón pulzálása, hogy teljesen felismerhetetlenné és súlytalanná válik.

Így elég nehéz állításokat megfogalmazni a Bende Kinga, Benkó Bence, Dobó Enikő, Fábián Péter, Horváth Szabolcs, Jerger Balázs, Kátai Kinga, Kiss Emma, Kopek Janka, Máté Anett, Rózsa Krisztián, Szakács Hajnalka alkotta szereplőgárdáról, de tény, hogy mindenki ott volt és végrehajtotta a rá rótt feladatot – ki többet, ki kevesebbet. Persze lehet, hogy izgalmas lett volna megtudni, hogy ők mit gondolnak az alkoholról, az alkoholizmusról, Petuskiról és a folyamatosan kergetett boldogságról. Meg azt is jó lett volna megtudnunk, hogy vajon mi miért vagyunk egyenlőek a démonokkal – mert az előadás végén lévő színpadi gesztus, úgy tűnik, ezt hivatott jelenteni. Mitől lesznek ezek a démonok a mi démonaink, _közhasznú_ démonok?