A magyar mindig megtalálja az érvényesülés útját.
A magyar tudósok nélkül nem tartana a világ ott, ahol most tart.
Nincs ízletesebb nedű a magyar bornál, selymesebb a magyar pálinkánál.
A szabolcsi almának / makói hagymának / vecsési savanyúnak / szegedi paprikának / pécsi kesztyűnek / füredi víznek / ózdi acélnak / szolnoki halnak / stb. nincs párja a világon.

Patetikus mondatok ezek. A nyíregyházi Az ügynök halála előadás műsorfüzetében Arthur Millertől idézik a következőket: "Az a darab patetikus, amelyben a főhős (…) képtelen megbirkózni egy nála hatalmasabb erővel. Igen, a pesszimizmus hangja valóban a pátosz." A patetikum kizárja a cselekvést, részvétet és reménytelenséget kelt. Márpedig a mondatok, amelyekkel felbiztatjuk magunkat vagy másokat, úgy, hogy azt bizonygatjuk, jobbak, különbek vagyunk másokhoz képest, többre hivatottak, általában patetikus mondatok. A patetikum pedig öl. Elveszi a látást, hosszútávon elszigetel, bezár, hiszen mi jobbnak képzeljük magunkat minden másnál – a minden más pedig erre érthetően nem reagál jól.

A patetikum megöli a drámát. Willy Loman tragédiáját – helyesebben teljesen átlagos életének hasonló módon középszerű, jellemző módon teljesen jellegtelen, súlytalan, következmények nélküli tragédiáját – nagyon sokszor mutatják be patetikusan. Willy Loman, a hétköznapok hőse, ki felett elszállt az idő, akit lehúz a múlt, felismeri önnön múlandóságát és elpusztul. Sokan vizionálnak Lomanbe valami kiválót, valami egyedit, valami olyan tartást, erőt, sugárzást, amely kiemeli, példaértékűvé teszi magát Lomant.

Holott Willy Lomanben a világon semmi példaértékű nincs.

Willy Loman egy abszolút élhetetlen valaki, aki meg van arról győződve, hogy többre hivatott. Módszeresen hiteti el magával, hogy ő a polgármesterrel vacsorált, miközben a valóság az, hogy elmentek egymás mellett egy szállodában. Hogy mindenkit ismer, miközben az ismeretség csupán az üzleti tranzakció kezdetétől annak zárásáig tart. Egyebekben Loman teljesen szürke, a tömegben megkülönböztethetetlen valaki. Azonban Willy az életét erre építi, és gyermekeibe is a kiválóak öntudatát táplálja. A kétkedést nem hallja meg, az ellentmondást nem tűri, saját belső igazsága az elvárt alapállás mindenkitől. Könnyedén igazítja a valóságot alternatív világának közegéhez, s nehezen bocsát meg annak, aki megkérdőjelezi az igazát. A néhány ember, akit közel enged magához, vagy beletörődik – mint felesége, Linda –, vagy sajnálattal nézi, mit művel magával és környezetével – mint szomszédja, Charley.

Mindez nem jelenti azt, hogy Willy Loman ne lenne jó ember.

Dehogynem: jó ember és jó apa, jó alkalmazott és jó hazafi. Szándéka szerint. Az ügynök halála arról szól, hogy mindezen szerepekben végleg és visszavonhatatlanul megbukik.

A díszlet és a jelmez csupán díszlet és jelmez. A betanult szöveg, bármennyire is jó színész valaki, és bármennyire is azonosul akár a szándékaival, csak betanult szöveg. Ahhoz, hogy a díszlet, a jelmez és a betanult szöveg valódi életté váljon, ahhoz lélek kellene. Őszinteség. Nyíltság. Egyenesség. Szembenézés. De legalább az, hogy ha a hazugságról kiderül, hogy hazugság, ne csináljon az illető úgy, mintha mi sem történt volna.

Willy Loman a következmények nélküli ember.

Willy Loman életében lényegében semmi nem következik semmiből – helyesebben csupán látszat keletkezik a látszatból. Ám a látszat nagy kamatot számol fel, nem lehet mérni a hűtő, a légkondi vagy a biztosítás árához, de még a házéhoz sem. A látszat kamata az, hogy semmi nem sikerül neki. Hiszen a tervek nem valódiak, ahogy az erőfeszítések sem. Nem is eredményezhetnek valódi teljesítményt.

Látszólag nem a nyíregyházi színház előadásáról beszélek, hanem a darabról. De ez csak a látszat. Valójában a Sediánszky Nóra dramaturg, Koltai M. Gábor rendező által jegyzett Az ügynök haláláról beszélek, amelynek alkotói pontosan tudják, miért ezt a darabot választották és miért éppen úgy játszatják, ahogy. (Nota bene: ebben az előadásban teljesen egyértelmű, hogy nem Ungvári Tamás, hanem Hamvai Kornél frissebb, karcosabb magyar szövegét kell használniuk.) Nem csupán tudják: értik és érzik, hogy ez a darab _rólunk_ szól. És jelenleg, adott társadalmi helyzetben talán a legélőbb, legfontosabb előadás ebben a fogalmazásban. Patetikus mondatainkról, félig-gesztusainkról, hangzatos ideáinkról, szembenézésünk hiányáról, a kognitív disszonancia eltusolásáról, a következmény nélküliség következményeiről szól. A színpad közepén a _roncs_, mint Willy Loman életének allegorikus képe, amely köré a játék szerveződik. A roncs, amely igaz Willy idegeire, családjára, munkájára, társadalmi pozíciójára és viszonyaira. Csupán egy-egy fémsámli jelzi azt a végtelen kényelmetlenséget, ami Willy életét végigkíséri, néhány egyszerű berendezési tárgy, amely a semmilyen életet reprezentálja: elaggott gáztűzhely, üres, polc nélküli hűtőszekrény, leharcolt fotel. Ezeken is többnyire Ben bácsi, Willy bátyjának szelleme trónol. Gáspár Tibor gyakorlatilag csak jelen van a színpadon: Willy minden szánalmas lépését cinikus kacagással teszi bűntudatossá, vagy oldja fel éppen, mármint csak Willy tudatában.

Példaszerű színészi együttműködést tudhat magáénak az előadás: a nyíregyházi társulat reakciói, összjátéka a teljes előadásra rányomja bélyegét, és ez, az autentikus és alaposan végigvitt rendezői koncepcióval, két egészen kivételes alakításhoz vezet. Az egyik a Willy Lomant játszó Horváth Attila Lászlóé, az ő jelenlétének egészen konkrétan meghatározható alapmotívuma a félelem. Ha valaki egész életében csal, hiába nem vesz róla tudomást, a tudatalatti folyamatosan retteg a lebukástól. Paradox helyzet, hogy Willy Loman már rég lebukott, de azt sem hajlandó tudomásul venni. Mivel az élete kiindulópontjai hamisak, ezért minden következtetése is hamis. Ez ellen próbál védekezni. Horváth Lomanjének meggyőződése, hogy nem hibás, miközben pontosan tudja, hogy az. Nem is két, hanem három személyiség munkál benne: a siker-Loman, a kudarc-Loman és a szeretet-Loman – hiszen szenved attól, hogy nem lehet közel a családjához, éhezik minden szerető gesztusra, kutyaként pitizik a kedves szavakért, hogy fél pillanattal később lenézze, megvesse és eltolja magától.

Volt-e Willy Lomannek esélye a győzelemre? Koltaiék azt állítják, volt. Ha _akkor, abban a pillanatban_ nem hazudik Biffnek. De nem így történt – most már nincs lehetősége győzni. Akkor hogyan nem lesz mégsem patetikus dráma ebből az előadásból?

Úgy, hogy a nyíregyházi előadásnak _nem_ Willy Loman a főszereplője. Hanem Biff Loman, a nagyobbik fia. És mindez ugyan csak az utolsó pillanatban lesz nyilvánvaló (a darab hosszas, hosszas epilógusát gyakorlailag egyetlen mondatra cserélik ki, _ez_ a mondat jelöli ki a főszereplőt), Vaszkó Bence érzékenyen, összetetten, óriási terhet cipelve a vállán, megszomorítottan és megalázottan, egyszerre beletörődve és kitörni vágyva, elköltözve és otthon maradva, szeretettel teli és izzó gyűlölettel, puhán és felajzva játssza az életté váló tehetetlenséget. Az értetlenség, hogy minden hazugság volt, a felismerés, hogy _ő maga is_, mármint Biff (és persze Happy és Linda is) hazugság volt, lehetetlenné teszi, hogy Biff Loman teljes életet éljen. Vaszkó nem hagy kétséget, hogy ez a férfi – harmincnégy éves – gyerek még: az a megbukott gimnazista maradt, aki abban a pillanatban áll az ajtóban, és a szemébe röhög a valóság. Hogy itt ő nő az apja fölé, vagy az apja örökké fölé nőtt? Ez örökké végtelen játék marad, ahogyan nem lehet ezt a pillanatot ép ésszel értelmezni sem.

A túlzás nélkül óriásit alakító Horváth és Vaszkó, illetve a rendkívül erős Gáspár mellett a többi szereplő csak mellékalak, de nélkülük nem jönne létre az előadás. Varga Balázs pózokból teszi össze a hazugságban szívesen és önfeledten élő Happyt; Pregitzer Fruzsina (Linda) megrendülten áll, sajnálattal, szánalommal nézi végig férje végzetét, anélkül, hogy kommunikációt tudna folytatni vele; Széles Zita remekül válik a vágy titokzatos tárgyává, ő kívülálló, aki Willy fantáziájában egészen Marilyn Monroe-ig fokozódik, "Happy Birthday, Mr. President", énekli, az ő presidentje persze Willy Loman (a miénk meg a miénk, aki szintén egy Willy Loman) – de ez is csak kitaláció. A teljesen középszerű életből való kitörés vágyának képe. Petneházy Attila rendkívül hétköznapi szomszéd (Charley épp csak annyiban különbözik Willytől, hogy nem ámítja magát önnön kivételességének hazugságával), Rák Zoltán (Bernard) az ő örökségének folytatója, Tóth Zoltán László pedig teljesen süket és érzéketlen főnök. Az előadás kapcsán el lehetne még morfondírozni egy-két mondaton, egy-két megoldáson, egy-egy karakteren – de minek: ez az előadás így kerek, ahogy van, minden alkotó jóvoltából.

***

Van remény. Biff Loman (és az előadás) utolsó mondata, Vaszkó szikár, de mélységes érzelemmel telt hangján, arra utal, hogy – apjával szemben – ő pontosan tudja, hogy színtelen és középszerű, s ez paradox módon kiemeli Biffet a közegből. Ez a lehetőség persze már a színpadon kívül illeti meg a fiút; a darab itt véget ér.

Van remény: ha szembenéz azzal az ember, ki ő és mit csinál. Ha értékén kezel. Ha szakít a múlt terhével. Ha tanul abból, amit átélt, ha képes megkérdőjelezni önmagát, ha mer ellentmondani saját magának is. Ha azt mondja végre, amit gondol. Biff így akar élni, úgy tetszik. Ez ad reményt – minden hamis pátosz nélkül.

Sok sikert az élethez, Biff Loman!