Nem egyszerű mágus ő, hanem mindenható. Mindenki azt teszi, amit ő mond, hiszen tündér-segítői valójában díszítők, és mindenki csak azt a szót ejtheti ki a száján, amit ő előtte a szájába adott. Ahol Alonso, Nápoly és Antonio, Milánó uralkodója partra vetődtek, az ő szigete – illetve az ő színháza, ahová betért pár ellensége és a testvére –, az övé, aki semmiben sem különbözik ellenségeitől, hiszen elcsaklizta a milánói trónt. Prospero pedig megleckézteti őket, vagy ha úgy tetszik, bosszút áll. Antonio fiát természetesen máshol engedi partra, hogy összetalálkozhasson lányával, és így összeboronálhassa őket. A végére a száműzött Prospero győzedelmeskedik, visszaszerzi hatalmát, visszatérhet Milánóba, de előtte varázspálcáját, illetve rendezői botját letéve felteszi a kérdést: hogyan tovább – mi legyen a színházzal? A trükközgetéseket kísérő bűbájok és furcsaságok nyomán ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy A vihar valójában Prospero ötletekkel és gegekkel teletűzdelt színjátéka, amely a hatalom visszaszerzését célozza.

Bagossy László rendezői koncepciója kifejezetten ígéretesnek és izgalmasnak mutatkozik. A Bagossy Levente által tervezett, üres színházi térre, hangosítóra és díszletelemekre építkező látvány, illetve Ignjatovic Kristina hol civil, hol pedig hangsúlyosan színházi jelmezként funkcionáló öltözékei mindehhez remek alapot teremtenek. Sőt, a látványból rengeteg poén is származik (a hatalmas lepellel fedett, valójában egy tolható miniszínpadon közlekedő Ariel, a pompázatos antik, görög színpad mind-mind szellemesen könnyed ötletek), ahogy a Nádasdy Ádám által fordított, imitt-amott átdolgozott szövegkönyvből is – rengeteg váratlan szófordulat kíséri a párbeszédeket. A jeleneteket megfűszerezi még egy-egy takarásból behulló tárgy, váratlan hang, vagy hangsúly is; az ember soha nem tudja, mire számítson – egy komédiában ennél remekebb alapállapot talán nem is létezik.

Csakhogy A vihar valójában nem komédia, ahogy az előadás sem szándékozik kizárólag vígjátéki gegekből építkezni, csak épp arra vonatkozólag nem kapunk konkrétumokat, hogy miért lenne szó ennél többről. A levegőt érezhetően áthatja valamiféle aktualitás, Prospero és kiűzetői között mély ellentét feszül, amely helyrehozásának komoly tétje lenne. De bármennyire is kreatív és ötletekkel teli az előadás, ha az ötletek nem igazán találkoznak az előadás egészével, ha a színházi játéknak nem a jelenidejűségét, hanem „pusztán” a humor jellegét erősítik. A színház kontra politika/hatalom párviadalba ennyi poént pakolni üdvözlendő – ám mögöttes nélkül a viccek is csak viccek, nem szellemesen sokrétű játékok.

Gálffi László általános rendező-színházcsináló attribútumokkal ruházza fel Prosperót, így a sziget urának számtalan játékosan allűrös gesztusa van, épp csak az nem derül ki, hogy valójában ki ő, hogy miért nézzük az ő színházát. Törőcsik Franciska és Nagyhegyesi Zoltán (aki kiválóan egyensúlyozik az élhetetlen bölcsészlélek, a jóindulatú szőke herceg és a kangörcsös önzőség között) sincs könnyű helyzetben Miranda és Ferdinand kapcsolatának kidolgozásakor: bármennyire is élő, az érzelmek és a szexuális vágyak között édesen és mégis hétköznapian egyensúlyozó szerelmespárt alkotnak, valójában esélyünk sincs rájönni, valójában miért fontos az ő kapcsolatuk. Pogány Judit Arielje egyszerre szerethető és utálatos, alázatos és akarnok, ez a kettősség pedig remekül árnyalja a szellemet. Király Dániel Calibanja pedig igazi, tomboló ösztönlény.

A hajótörött uralkodók érdekharcaiban érződik leginkább az előadás kidolgozatlansága. Gyabronka József vak, törődő és megtört Alonsoja, Debreczeny Csaba határozott és elszánt tekintetű Antoniója, Ficza István a számításokat lelkes naivitással tanuló Sebastianja, valamint Darvas Ferenc odaadóan jóindulatú, kedvesen okító, ám az észosztásos sorból vélhetően kimaradt Gonzalója ugyan mind-mind a maguk lehetőségeihez mérten kidolgozott figurák, valójában kiismerhetetlen viszonyban állnak egymással. Egyedül a szöveg szintjén kaphatunk erre vonatkozó információkat, ami egy önreflexív előadás esetében olyan, mintha egy házastársi veszekedésre azt mondanánk, hogy az kizárólag a ruhák elpakolásáról szól. Mindemellett roppant szórakoztató, ahogy Epres Attila kalandozik Trinculo ostobán egyszerű és éleslátóan eszes szövegeiben, vagy ahogy Csuja Imre iszákos Stephanója eltökéli, hogy az uralkodói trónba helyezi boroskancsóját és vele együtt magát is.

A vihar színházi hajója azonban megfeneklik a részletekben. Miért akar Prospero bosszút állni?, Miért lenne a színház a hatalom visszaszerzésének kicsinyes eszköze?, Milyen színházat csinál Prospero?, Miért van nekünk szükségünk erre a színjátékra? A kérdések megválaszolatlanok maradnak – és így sok jelenet csak lóg a levegőben –, még akkor is, ha érezhetően valamiféle hatalmi, politikai (nem aktuálpolitikai) megtisztítás megy végbe – csak épp a darab ennél sokkal összetettebbnek mutatkozik. Így bármennyire is hatásos a körtáncot járó mécsesek képe Prospero színházi búcsújánál, nem tudjuk azt mondani, hogy folytassa. Hiszen nem tudjuk azt sem, hogy a színháznak mi dolga van itt. Pedig nem elhanyagolható kérdés.