Közben pedig egy pillanatra sem merül fel a pszicho-tánc vagy a társadalmi modelldráma lehetősége, ami a színpadon zajlik, annak semmi köze nincs semmiféle családi tanulmánykötethez vagy hasonló távolságtartó tudományossághoz. Egész egyszerűen egy család történetét láthatjuk a színpadon: viszonyaikat, kalandjaikat, nehézségeiket, vitáikat stb.

Illetve mégsem, hiszen már az alaphelyzet is problémás. Egy férfi sétál egyedül, a fekete homokban, a háttérben a Flinstone család házaira emlékeztető vörös kődarabkákkal és egy színváltós, nagy fehér fallal (Mindák Gergely díszlete nem csak megunhatatlan látványt tár elénk, de mozgathatóságának és sokféleségének köszönhetően végtelen játéklehetőséget biztosít a táncosoknak). Széttúrja a homokot, majd saját magát is, egyik pillanatban totális összhangban van a környezetével, majd a totális káosz lesz az úr. A rémképeiben hirtelen fájó szögletességgel betáncol egy nő, duettjükbe pedig egy másik férfi – akiről kiderül, hogy fiú –, triójukat pedig egy másik nő – akiről kiderül, hogy lány – egészíti tovább, mígnem egészen különös viszonyba és egyensúlyba kerülnek egymással.

Valamiféle szétszakíthatatlan kötelék van közöttük. Olyan kötelék, amit alkalomadtán a táncok megtörnek ugyan, de csupán látszólag. Csák Beatrix szögletesen, energikusan és mindvégig óvón mozgó anyája, Csuzi Márton laza, könnyed, néhol neurotikus, de felelősségteljes apája, Fülöp László vad és igazi tinédzserlendülettel megáldott fiúja, valamint Jenna Jalonen kíváncsi, visszahúzódó, a felfedezéseket a saját testében is megélő lánya valóban igazi családot alkotnak. Igaz, hogy a táncosok külön-külön is remekül mozognak egy-egy duett, vagy szóló kapcsán, de amitől ez az előadás képes azzá válni, ami, az a köztük lévő harmónia. Hogy az egyszerre végzett mozdulatok nem csak egyszerre vannak, de egységként sugárzik mindenkiről, hogy ezek a táncok _közösek_. Legyen szó rituális homokozásról, popzenére történő tombolásról vagy csak együttmozgásról, miközben minden táncos egyedi és saját stílusban mozog, mindezt egy közös formába ültetve teszi. Ugyanolyan könnyedek, lazák és lehengerlőek a mozdulatok.

Duda Éva koreográfiái remekül találják meg az egyensúlyt az egyén és a közösség között, miközben egy nagyon is sajátos mozgásvilágot tárnak elénk: minden nagyon laza. De ebben a lazaságban nincs semmi álságos, tényleg zsigerből fakadóan könnyedek a mozdulatok. Mindez a Payer Ferenc tervezte hatásos és váratlan váltásokkal teli világítással és Kunert Péter változatos, hol divatos, hol hangulatos zenéjével körítve sokrétű előadást ad ki. Hol izmokat és idegeket rengető frusztrációk tombolnak a színen – például az apa szólóiban, vagy a fiú kitöréseiben –, hol zavarba ejtően intim pillanatoknak leszünk a részesei – például, ahogyan az apa felfedezi lányával a világot.

Itt ugyanis nincs tabu, például a szexualitás is a család része – hiszen azt is ott tanuljuk. Ne pedofil szülőket, meg Ödipusz-komplexusban tobzódó gyerekeket felvonultató szélsőségeket képzeljünk, hanem azt a bizonyos egészséges, vitális hétköznapi szexualitást. Duda táncaiban mindez magától értetődően válik a család sajátjává, ahogyan az összetartozás és annak megkérdőjelezése is.

Akadnak ugyan önismétlő gesztusok, azonban az előadás végig remekül egyensúlyoz ebben a frusztráltan intim közegben; néha ijesztő, de sokszor inkább vágykeltő az az egység, ami elénk tárul. Lehet, hogy mindez csak egy ember – esetünkben az apa – víziója, frusztrált kompenzálásainak összessége? Ha egy ilyen közösség feloldást jelenthet, akkor lehet, hogy érdemes belevágni. Persze az út kihívásokkal teli – nem véletlen a fekete homok –, nem lesz csak úgy – sőt az se biztos, hogy lesz, lehet, mindez tényleg csak képzelet, és minden, amit a családtól kapunk, valójában nem is létezik.