Princeton, egy frissen diplomázott, huszonnégy éves (_természetesen_ munkanélküli) srác, hátrányos anyagi helyzetét szem előtt tartva, kivesz egy lakást az Avenue Q-n, ahol Michael Jackson a gondnok. Hasonló, banálisan meghökkentő pillanatokkal pereg tovább a történet: megismerkedünk Briannel, az állás nélküli komikussal, kedvesével, Sente Stével (ejtsd: Szente Ste), a pácienstelen japán pszichológussal, Kate mumussal, a pályakezdő tanárnővel, Roddal, a jobboldali konzervatív bankárral, az ő lakótársával, Nickyvel, az életművésszel, valamint Kuki Mumussal, egy perverz magánzó háziszörnnyel.
Végigkísérhetjük Princeton szárnybontogatásait, ahogyan keresi élete célját - kizárólag fejben-, virágzó, majd megszakadó, de ismét feltámadó szerelmét Kate-tel, valamint kibontakozik Rod és Nicky története is: Rod önnön homoszexualitását próbálja elfogadni, Nicky pedig mindezt nem képes kulturáltan kezelni, és rá kell döbbennie, hogy néha az önzetlen segítség a legkézenfekvőbb megoldás. De becsúszik még a képbe, helyesebben Princeton lakásába Lucy, a plasztikázott, agyonmázolt bombázó díva is, mialatt Brian és Sten Ste abszurd románca örökre összekötődik a sok életértelme-keresgélés között, pedig fel kell ismerniük, hogy bármit is tesznek, a boldogság hajszolt keresése nem boldoggá, hanem görcsössé tesz, ezért inkább nevessünk rajta. Mert itt az _együtt-élés_ fontos kérdéseiről van szó, méghozzá nyíltan, nem valamiféle álságos merészkedéssel, s ennek következtében ki is derül, hogy a báb képes együttélni a mumussal, a japán a zsidóval, még akkor is, ha mindenkiben lappang egy kis náci...
Szerencsére a nevetéses rész már ránk marad, amiben viszont nagy segítséget nyújtanak az egymásra hangolódott, rendkívül pontosan, ám felszabadultan teljesítő színészek. A legparádésabbak közé tartoznak Janicsek Péter éles váltásai: Kuki Mumust mély és hirtelen előtörő torokhangból, valamint váratlan mozdulatokból épít fel, amelyek mögött a _mindenre jó a pornó_ megoldáson túl a sanyarú gyerekkor is ott lapul finoman; Mackófiúként pedig ezt viszi el a kegyetlen, ám negédes brutalitás felé, Nickyként pedig egy teljesen hétköznapi, a sallangoktól és protokolloktól mentes, ami-a-szívemen-az-a-számon utcai srácot varázsol elénk. Balogh Anna szintén rendkívül sokoldalúan bánik a bábokkal: Kate Mumusa egy szerethető, szelíd, kedves, szorongó, mélyérzésű figura, aki ódzkodik mások megsértésétől, de személyiségfejlődése eljut oda, hogy öntudattal megmondja munkaadójának a véleményét, még ha ez az állásába is kerül, míg Lucyja vad, gátlástalan, ostoba, szexuálisan túlfűtött: Kate inverze. A Vári-Kovács Péter által mozgatott és hangolt Princetont és Rodot egy hajszál választja el egymástól, mindkettőjükre útkereső, klasszikus drámai hősök vonásait festi, csak míg Princeton a hétköznapok problémáival és egyetemes gondolatokkal foglalkozik, addig Rod szexualitásával igyekszik szembenézni - de Vári-Kovács pontosan érzékelteti: e két kérdés egy nagyból táplálkozik, a _ki vagyok én?_-ből. Andrádi Zsanett a besavanyodott fapina, Mrs. B. szerepében rendkívül leleményességgel ábrázolja a közhelyeket (jellegzetes rövid sikításai különdíjasak), miközben a Mackólányból egy selymes, és lágy vérszomjas ölebet hoz ki. (Andrádi egyébként a többi bábszerepben is megjelenik, hiszen többször is előfordul, hogy ugyanannak a színésznek két színen lévő puppet is jutna, ekkor legtöbbször ő segíti létezéshez a figurákat, míg a szerep birtokosa a másik báb mögött szinkronhangot biztosít neki. Ez hihetetlen koncentrációt, rutint, és koreográfiát igényel, a legnagyobb elismerés hangján mondhatjuk, hogy a fellépők egyetlen negyedbakit sem vétettek ebben, figyelmük a két és háromnegyed órás játékidő alatt feszes és osztatlan.) De nem csak bábokat, hanem a klasszikusnak mondható színpadi szerepeket (amelyek emberformában jelennek meg) is ötletesen, kreatívan ábrázolják a színészek. Radnay Csilla mind a kedvességet, a lágyságot mind az agressziót remek arányérzékkel túlozza el az _l_ és _r_ hangot következetesen keverő Sente Ste szerepében, így válva egyszerre szerethetővé és hihetetlenné a pszichológus lány figurája, aki minden jószándéka ellenére nem képes racionális kapaszkodókat kialakítani a világgal. Serbán Attila Michael Jacksonja túlmutat az egyszerű hecc kategóriáján, az abszurd természetességével kibontott karakterré válik, a Jacksonról ismert híreket személyes öniróniával látja el, miközben keretet ad az előadásnak is, hiszen _ezért van itt_. Simon Kornél Brianje bár komikus, a színész sejtelmességet ellenpontoz némi töketlenséggel, ezáltal hozva létre feszültséget.
Első látásra Horesnyi Balázs díszlete tűnhet szegényesnek, de hamar kiderül: éppenhogy kiváló arányérzékről és eltaláltságról tanúskodik; az előadás egészét tekintve végig praktikus és ötletes tudott maradni, minimálvizuált hozva, ami ezen az estén a legkövetkezetesebb húzás, hiszen a babaházak és a kellékek minden szükségeset kibontanak magukból, egyszerűek és látványosak egyben. Howard Lloyd gazdag színvilágot felvonultató jelmezei jól egyenlítik ki a sötétebb tónusú látképpel, így változnak a ruhák nem csak vizuális élménnyé, de jellemvonásokká is (gondoljunk csak Sente Ste tradicionális japán vagy Brian teljesen laza öltözetére). Cortés Sebastian koreográfiáját is a lényegre törés jellemzi, és a legszebb, hogy az élőszereplők és a bábok általa eggyé válnak: a mozgáskoordinációban Kovács Géza látszólag mi sem érthetőbb módon irányította a bábokat - a könnyedség mögött a munka nagysága érezhető. És ezen az estén még a technika sem szól közbe, így Robert Lopez és Jeff Marx igényesen populáris dallamai könnyedén másznak a fülünkbe, az előadás után is meg-megrázva a dobhártyánkat: a Lázár Zsigmond vezette zenei részleg lendületesen, jókedvvel süvíti a kommerciális harmóniákat sokszor idézőjelbe helyező zenét a szellemesen meglepő, rusztikus szövegek alá. Olyannyira, hogy még az olyan közhelyes textus, mint az "adjál, hogy neked is jó legyen" is képes mentesülni a sallangoktól, ami - a fent említettek mellett - Harangi Mária ízléses, tempós, hangulatos és a sekélyességtől egészséges távolságban maradó rendezését is dicséri.
Néha egy kicsit sok a felületi keserv, néha hosszabban uralja a teret a romantikus melodrámai szál a kelleténél, de ez a mérték ízléskérdés, a negatív határnak még közelében sincs soha az előadás. Baráthy György dramaturg alapvetően remek egyensúlyban tartja ezeket, és ügyel az öncélúság és a szigetszerűség elkerülésére. A dramaturg fordítása is kiemelkedően szellemes munka: a _Monty Python Repülő Cirkuszá_nak képtelen konkrétsága, a _South Park_ alátámasztott, természetes-naturális túlzósága lebeghetett szeme előtt az egészen kiváló, színésznek és rendezőnek egyaránt rengeteg kijátszható (és szinte mindig ki is játszott) lehetőséget rejtő magyar szöveg elkészítésekor.
Aztán befejeződik a felnőttnevelés – hiszen mondjuk ki, ugyanaz történik itt, mint a _Szezám utcá_ban, csak a célközönség már elhagyta az iskolapadot –: mindenhonnan lehull a lepel, hiszen kiderül, hogy az életnek a nagy közhelyeken túl úgy sincs megfogalmazható értelme (azokat meg minek hajtogatni), a válságra a pornó a legkézenfekvőbb megoldás, jó úgysem lesz. De időnként jó rajta nevetni, mert néha tényleg szar, és néha tényleg jó önzetlenül adni, és ha ezt tudjuk, akkor annyira mégsem rossz. Ha pedig ezekről elfeledkeznénk, mert a katyvaszban nem látunk a dolgok mögé, akkor itt a mi utcánk, a Révay utca. Oda kell betérni.
|{background:#ddd}. PS: Feltétlenül vigyenek magukkal némi aprót! Adni _tényleg_ jó...|