Ennek megfelelően az előadás lassan kezdődik, egy hegedűs próbálgatja húrjait, a táncos pedig fokozatosan telik meg a zenével. Egyre ütemesebb, egyre dinamikusabb ez a szimbiózis, amiből egyre ívesebb mozgások kerekednek ki, de a táncos igazán nem oldódik fel soha teljesen. Minden mozdulat megreked a kiteljesedés előtt. Nincs tökéletesség sem a zenében, sem a mozgásban. Kovács Gerzson Péter eredetet, nem pedig tiszta formát keres, így a harmónia csak néhány röpke pillanatra válhat az előadás részévé, miközben a darabos, éles mozgások mégis összeállnak valamilyen egységgé.

A három jelenet három rövid jelenet, ami köré akár történetet is felépíthetünk, bár végig megmarad absztrakt síkon az előadás. A három hangszer, a hegedű, a furulya és a cimbalom, mindegyik a magyar folklór emblematikus hangszere. A hangszerek mindvégig kommunikálnak a táncossal és vice versa, így egy pillanatig sem kétséges, hogy nem szólókat, hanem duetteket látunk, arról nem is beszélve, hogy minden hangszer megszólaltatása önállóan is értelmezhető esztétikával bíró mozdulatsorozatnak. Ez olyannyira így van, hogy néha nehéz is a sokszor önmagát újrafogalmazó és így gyakran ismétlő, bőven fogalmazó táncosról nem áttenni a fókuszt a zenészekre (Bakai Márton hegedű, Dresch Mihály furulya, Lukács Miklós cimbalom), akik egytől egyig virtuóz teljesítményt nyújtanak, és tökéletes összhangban vannak Kovács Gerzson Péter koreográfiájával. Ez a koreográfia elsőre talán nem is tűnik bonyolultnak a minimalizmusa miatt, holott ez a négyzetcentiméterről négyzetcentire megkomponált viszonykeresés heroikus koncentrációt igényel, és miközben nagyon is absztrakt síkon mozog, megmarad a koreográfia a konkrétumok szintjén is, és olykor történetet is mesél. Járunk lakodalomban, látjuk a merevrészegséggel küzdő legényt, és a démonaival harcoló férfit is. A eredet-trip végén pedig kilyukadunk ugyanoda, ahonnan elindultunk: beszív, kifúj, nyugalom.

Amibe belekóstoltunk, az nem a pántlikás Magyarország virágos kikelete a vígan daloló parasztokkal és menyecskékkel, hanem egy színes és gazdag, de mégsem könnyed világ frusztrált, de boldogságkereső néplelkének három szelete. Az illúziók nélküli eredetkeresés minden pillanatát a zene indukálja, amely valahogy minden kárpát-medenceiben megszólal, mert ez a zene nagyon a _mi_ zenénk. És amennyire a zene a miénk, a tánc annyira Kovács Gerzson Péteré, de cseppet sem ismeretlen.

_(TESZT Fesztivál, Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, 2012. május 23.)_