Az eredeti Hamlet történetét tekintve nagyrészt valóban az eredeti Hamlet: jő Hamlet atyjának szelleme, s megváltoztat mindent. Mezei Kinga rendező elmeséli az ismert történetet, szándékoltan felvállalva a színházi közeget, a színészek színészségét, a díszlet konstruált voltát. Ehhez meglehetősen széles eszköztárat vonultat fel, az éjszaka ködét sűrű füsttel jelzi (jól érvényesül benne a zseblámpa fénye), a szellem árnyjáték formájában jelenik meg, zajok, zörejek és zenei betétek teremtenek atmoszférát, olyan igazi hamleteset.
Azonban a darab egyik szereplője, Horatio nem Hamlet sidekickjeként, hanem a felmerülő kérdések megválaszolására törekvő nyomozóként lép elénk. Ballonkabátja Columbót, sapkája Sherlock Holmest, modora Poirot-t idézi: a huszadik század nagy nyomozóinak bélyege egytől egyig szerepel rajta. Ebben az előadásban nem Hamlet nyomoz, hanem Horatio – ennek megfelelően Hamlet súlya jóval kisebb, hiszen ő egy feltételezett prekoncepció mentén halad, kevés kétséggel.
Az eredeti Hamlet valami olyan bravúrra törekszik, hogy egyszerre legyen a Hamlet – a maga tragikus drámai vonulatát felvállalva, amely szinte kizárólag Ophelián keresztül jelenik meg – és a Hamlet paródiája, helyesebben az évszázadok alatt rárakódott összes súly és por kifigurázása, a mű komikus vonulatának felerősítése. A változatot jegyző Mezei Kinga és Góli Kornélia gyakorlatilag mindenben megtalálja stílusosan a humorforrást, a hol finom és elegáns, hol meglehetősen vaskos poénok, beszólások és faviccek mindegyike a helyén van. Csak Rosencrantz és Guildenstern figurája vagy tíz poén forrása (a névből, a párosból, a darabbeli pozíciójukból adódóan vegyesen), a leginkább szélsőséges komikus alak Polonius, akit Mikes Imre Elek üdén gátlástalan ripacsériával úgy tud eljátszani, hogy még az is vicces, ahogyan sok. Jobb pillanataiban az előadás olyan, mintha az Othello Gyulaházán című darab színész-őstípusai a karmaik közé kapták volna Shakespeare-t, amelyből éppen vaskos operettet készülnek gyártani.
És ott van a drámai vonal is – Béres Márta Ophelia-alakítása magával ragadó, mély és összetett, csak hát evvel nagyon egyedül van. Ez a koncepció sajátja – nem arról van szó, hogy Mészáros Árpád ne tudna jó Hamlet lenni (ha lenne ideje jól artikulálni a szavakat), csak a Lenni vagy nem lenni monológ meglehetősen idegen egy egyáltalán nem tépelődő Hamlettől. Márpedig ebben a koncepcióban tolni kell a sztorit, nincs idő tépelődésre, pláne nem egy Hamlet-kaliberű figura megjelenítésére, mármint klasszikus értelemben. Hiszen mint az előbb megállapítottuk: kisebb a figura súlya a darabban. Ugyanez a helyzet Laertesszel: éppen csak felbukkan, megmutatja magát, egyszerűen nincs ideje teljes karakterré válni.
Az eredeti Hamlet remek szórakoztató előadás, az csupán a problémája (már amennyiben ez probléma), hogy a két szintet – a komikus és a tragikus vonulat – nem kezelik _együtt_ az alkotók, nem ütköztetik, pedig akár totális színház is lehetne a dolog végeredménye. Pedig van néhány jelenet, amikor közel járunk ehhez: a legközelebb talán a színészek bemutatkozásakor, amelynek során egy bravúros jelenetben megmutatják az egész Hamletet; de ilyen az is, amikor Ophelia már őrülete teljében a palotába érkezik és konfliktusba keveredik Gertruddal. Mivel azonban ilyen jelenet kevés van, a krimihez – amivé egyébként ötletesen válik az előadás - kissé hosszú a két órát némileg meghaladó időtartam, annak ellenére, hogy a szereplők bizony sietnek mindennel (és ez az előadás formavilágának a része, például Mikes tudatosan börleszkesített és észrevetetett váltásai Rosencrantz és Polonius között).
A társulat tagjai egyébként ismét tanúbizonyságot tesznek arról, hogy kiválóan tudnak együttműködni, ebben semmi meglepő nincs, de jó újra és újra tapasztalni a helyzetet. Csernik Árpád az eseményekkel sodródó Claudiusa, Mezei Kinga minden nemességtől megfosztott Gertrudja, Mészáros Gábor és Mikes Imre Elek elrajzolt Stan és Pan-kettőssé fejlesztett Guildensternje és Rosencrantza emlékezetes figurák, akik valószínűleg sok-sok Hamlet előadás alatt fognak eszünkbe jutni. Az előadás végén – mint minden valamirevaló detektívfilmben – minden titokra fény derül, talán egy kicsit bővebb lére eresztve a magyarázatot az optimálisnál. De a néző nem maradhat kétségek között. Legalább ő nem.
_(TESZT Fesztivál, Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, 2012. május 25.)_
