A múltkor Arthur Miller kapcsán oda jutottunk, hogy a patetikum megöli a színházat, ennek bizonyításához lehet, hogy elég csak felidézni néhány emléket „Thália templomából”. Márpedig ez A nyomorultak maga a megtestesült szent áhitattal kiherélt patetikum, a sehonnan sehová nem vezető szenvelgés oratóriuma, nem a világhíres musical – és itt rögtön revideálnám álláspontomat, ugyanis nyilvánvaló az alkotói szándék: be kell mutatni egy világhíres musicalt, mert az egy világhíres musical. Kétségtelen, e világhírből kapunk némi ízelítőt, mert Váradi Katalin karmester kezei között hallhatóan remek helyen van Claude-Michel Schönberg valamennyi dallama, a világhíres taktusok úgy szólnak, ahogy annak szólnia illik.

Persze nem kétséges, andalgó-romantikus dallamokból nincs hiány, hiszen mégiscsak a francia forradalom előcsarnokában vagyunk, Victor Hugo pedig hamisítatlan romantikus szerző. De talán ő maga sem vette annyira rettenetesen komolyan az azóta hollywoodi klisékké degradálódott fordulatokat, mint amennyire e színielőadásban történik. A szegényből gazdag lesz, a megbélyegzett örökre megbélyegzett marad, az elnyomott kislányból jószívű úri kisasszony válik, a kapzsikból koldusok lesznek, és véletlenül olyan szerelmi háromszög is ki tud alakulni Párizsban, amit csak _deus ex machiná_nak lehet titulálni. Csodálatosan erős a szerelem, ez nem kétséges, de érdemes érte élni és meghalni? Végül is mindjárt forradalom, úgyhogy ez tényleg egy eldöntető kérdés. Meg ugye ott vannak az eszmék, mint le a zsarnoksággal és az elnyomással, abcúg gazdagok, rabság vagy szabadság - tényleg fontos kérdések, akármikor megéri egy kicsit elmorfondírozni ezeken a dolgokon. Sajnos erre most nem érkezik felkérés egy hevenyészett próbálkozáson kívül: Enjolras-é az érdem, amikor kiáll, hogy álljunk a barikádra, és mindezt nagyon szépen énekelve teszi, hittel és meggyőződéssel, egy kifejezetten unortodox forradalmi szám végén. Csakhogy nem jön a taps a közönségtől. Nem jön, mert gőzünk sincs, hogy tulajdonképpen minek kellene nekünk drukkolnunk, ha egyszer minden nyomorult retardált, aki meg nem, az felkapaszkodott, az urakból pedig csak egy halovány ficsúrt láttunk, ami azért még nem reprezentatív jellegű. Lelkük rajta, ha ők ezért a barikádra mennek, de úgy tűnik, mi jól elüldögélünk a nézőtéren. Hogy ennyire néma maradjon az előadás, ahhoz sok mindent elő kellett készíteni, kezdve a sértően egyszerű szereplőkkel.

Homonnay Zsolt a rabságból szabadult Jean Valjean képében a megrögzött túlmozgásosságot, a szüntelen dühös remegést választja a karakterábrázolás rögös útja helyett, és ez a szofisztikált jelzés mit sem változik, mikor a világi Nirvana után egycsapásra szentté nemesül, és virtuális glóriával a feje körül jóságoskodik mindarra, amerre jár. Ehhez Homonnaynak olyan mimikai eszköztár áll rendelkezésre, amit egy tizenötödik századi vidéki plébános is megirigyelne, amikor prédikáció közben éppen isteni gondviseléssel próbálja betakarni nyáját. Őt üldözi a gonosz Javert, akit Molnár Erik alakít, de sem személyes bosszú, sem a rend és fegyelem iránti feltétlen elköteleződés nem olvasható ki játékából, rendőrnek viszont rendőr. Mindegy, higgyük el, hogy ez a jó és a gonosz csatája, mást úgysem nagyon tehetünk. (Érdekesség, hogy miközben eltelik néhány évtized a történetben, a fiatal Jean Valjeanból ősz aggastyán lesz, ám Javert mindvégig virgonc, barna hajú felügyelő marad, hogy bármelyik rendőrakadémistának dicsőségére válnék. Hiába, a rossz örök.)

Vermes Tímea Cosette szerepében joggal érezheti, hogy nincs mit játszania. A párját, Mariust alakító Keresztesi László is joggal érezhetné ezt, és mennyire örülnénk, ha így érezné, de sajnos olyan egybites, mézes-mázos hősszerelmest fabrikál eltökélten az egyébként komoly kétségekkel rendelkező karakterből, hogy az embernek tényleg nehezére esik drukkolni a szerelem beteljesüléséért. (Igaz, Keresztesi nem szerepel az eredeti szereposztáson e szerepben, beugrás esetén ez azért bocsánatos dolog.) Bakai László és Seress Ildikó Thénardier házaspárja ezzel ellentétben annak kezelik a karaktereket, amik: egyszerű skicceknek, szimpla matinéfiguráknak, ez pedig a hitelességnek egy olyan ritka példája a színpadon, ami nem véletlenül nyeri el a közönség hangos tetszésnyilvánítását. Ugyancsak felsejlik valami emberközeli Cselepák Balázs játékában, de tőle sem tudjuk meg, hogy Enjolras miért is ilyen dühödt, miközben kétségtelenül hisz a harc igazságosságában. Jancsó Dórától viszont azt legalább megtudjuk, hogy Éponine tényleg szerette Mariust, igaz, Marius hiányában e szeretet tulajdonképpen tárgytalan. Az viszont tény, hogy a dalokat túlnyomó többségében szépen éneklik el a színészek, jó hangú a társulat, és ez pláne A nyomorultak esetében, ahol egy sor próza sincs a szövegkönyvben, nem mindegy.

Ezzel együtt sajnos a bőséges három óra nem elég arra, hogy kiderüljön, Halasi Imre rendező miért állította színpadra az előadást, és e tény nagyon megnehezíti a negyvenhetedik szerelmes dallam lelkes meghallgatását, és azt, hogy két szent droidnak (nevesül Jean Valjean és Marius), akik annyira jók, tökéletes lelkűek és sugárzóan eszményiek, hogy a fene sem hiszi el az egyikről, hogy gyártulajdonos, a másikról, hogy hithű forradalmár lenne, szorítani tudjunk. Halasi rendezése a minimalizmusból indul, ami izgalmas irány lenne, ha a díszletek hiányát a színészi jelenlét és a játék pótolná, de úgy tűnik, minden energia elmegy a cselekményábrázolásra, aminek így a dalok többnyire pusztán visszhangjai lesznek, tökéletesen érdektelenné válva. Mire eljutunk a fináléig, már minden mindegy, mert Schönberg nyer, és így könnyű elfeledni, hogy a színház közben elesett.