Öröm a nézőnek, mert ugyan szórakoztató darab esetében ritka a meglepetés, a Szegény Dániel cselekménye mégsem kiszámítható, ugyanakkor már a történet elején világos, hogy itt nem mindenki az, akinek látszik – ez annyira egyértelmű, hogy az egész sztori erről szól. "Önöket is arra kérjük, hogy ne mondják el a történetet ismerőseiknek, hadd legyen nekik is lélegzetelállító a végkifejlet" – áll a színlapon, és ennek szellemében mi sem fogjuk lelőni a poént, legyen elég annyi, hogy tényleg van poén.

Kőváry Katalin rendezése pedig azt vállalja, hogy a poén poén legyen, ennek szellemében működik, még ha elég lassacskán is a produkció. Kőváry ráérősen viszi előre a cselekményt, ugyan ügyel arra, hogy ne legyenek statikusak a képek (nem könnyű, hiszen a darab java része akciómentes dialógus), de a sztori elmesélésén kívül nem vállalkozik semmi többre – nem emeli ki a darab humorát, nem mélyíti el a karaktereket. Ami miatt mégis kitart a néző, az az ügyes iparosmester érzékével korrektül kidolgozott dramaturgiai szerkezet.

Ebben pedig a színészek jól tudnak mozogni, archetipikus karakterábrázolási feladatának kiemelkedően tesz eleget Simon Kornél a nagy átverés áldozatának szerepében, izgő-mozgó, ideges, mégis tehetetlen, cselekvés nélküliségre kárhoztatva megy szembe a saját sorsával, és a néző bizony hajlamos együttérezni a rokonszenves fiatalemberrel. Kováts Adél Florence szerepében mindvégig a rejtély kulcsaként szerepel, aktív, de hideg, okos, de ravasz nőnek ábrázolja az asszonyt. Szirtes Balázs Maximin atya szerepében kétlaki lelkészként a háttérben marad. A portréfestő Makréla szerepében Tordy Géza laza csavargófigurája tökéletesen passzol az előadásba, ahogyan Újréti László karaktere is maximálisan illik a felügyelőhöz, ám szóvá kell tenni, hogy kettejük szövegtudási bizonytalanságai elég erőteljes kihatással vannak az előadás ritmusára és menetére, és kollégáik érvényesülésére is. A produkció sajnos nem tud felhőtlen örömet adni a színpadon lévők számára, ha egyszer a szereplők egy részének egyszerűen fogalma sincs a szövegről – a feszültség pedig érezhetően jelen van, de ez a feszültség sajnos nem a darab része, hanem külső hatás, s ez erősen rányomja a bélyegét a műre.

Mindenesetre a Szegény Dániel is bizonyítja, hogy a könnyű műfaj is hallatlan odafigyelést, koncentrációt igényel, és ha ez csak részben van meg, akkor az élmény sem teljes. Ezzel együtt a Karinthy Színház darabválasztását csak elismerés érheti: ez a színmű a helyén van, és ezúttal a színház csöppnyi játékteréről is elismeréssel szólhatunk, É. Kiss Piroska díszlete ugyan teljesen konvencionális, mégis korrekt, a színházhoz és az előadáshoz szabott munka. A közönség pedig hálásan fogadja, hogy kikapcsolódhatott, sőt meg is lepődhetett egy kicsit. Az előadás (ahogyan a darabbéli felügyelő) nem ígér többet, mint amit valóban ad, abban viszont nem éri csalódás az embert.