Vagyis nem nagyon gondoskodnak, ugyanis ez az úgynevezett Nemzet Óvodája nem létezik. Illetve vélhetően létezik, valahol Botond múltjában, de már eleve az is kérdéses, hogy a múltja létezik-e – és ha igen, akkor abban a formában-e, ahogyan láttuk. Botond közalkalmazott egy alternatív valóságteremtő cégnél, egészen pontosan fogalmazva hivatásos hazudozó, és olyan mesteri szinten űzi, hogy amit mond, az már-már inkább nevezhető igazságnak, mint hazugságnak – még ha utóbbinak is indult. A cégnél szeretne előlépni, sajtószóvívő lenni, a múltja azonban egyszer csak elkezd kísérteni. Illetve egy ideig párhuzamosan látjuk a múltját – az életét egy óvodában – a jelenével, ahogyan dilettáns óvónők, illetve egy babusgatós óvónő és egy brutális dajka inkompetenciája garázdálkodik a gyermek lelkivilágában. A ded persze ebből mit sem ért, évekkel később ki is derül, amikor a munkahelyén elküldik egy kivizsgálásra, hogy valami fantáziabetegsége van, aminek következtében az agya állandóan újraírja a valóságot. Ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy folynak össze a szálak – a munkahelyi, az óvodai és a kórházi –, és úgy derül ki szépen lassan, hogy nincs is sztori, csak egy állapot, ahogy főhősünk – de nevezzük inkább főszereplőnek, hiszen Botondban annyi hősi van, mint egy 6 éves kisgyerekben szufla közvetlenül A bolygó neve: Halál megnézése után – fejéből ki-be járkálgat gyerekkorának elvesztett plüssállata, és állandóan szitkozódik, mint az óvónők.

Az előadás legpikánsabb eleme ez a valóság-illúzió játék, amit bár színpadilag rendkívül egyszerű formába csomagol Kiss Márton rendező – mi, nézők körbeüljük a színpadot, ahol pár pukkasztható fóliából kivágott gyerekrajz, és egy tarka-barka szemetesen kívül szinte nincs semmi (látvány: Erdei Ildikó) –, de nincs is szükség erősebb gesztusra, hiszen az író Kiss Márton remek, ám nem létező cselekményvezetésével finoman fonta egymásba a sztori fiktív elemeit. E játékosság pedig könnyedén ránt bele minket a tudatátalakító tripbe, aminek képtelen abszurditásai (ezek közül a legkiemelkedőbb, amikor a képzeletbeli beszélő játékmackó bejelenti, hogy homokozni ment, vagy amikor mindenki magával vitatkozik önmaga létezéséről, vagy az önreflexív Belső gyermek-kampánydal) nagyon finoman az orrunk alá dörgölik, hogy mire képes egy elhanyagolt játékmackó, de még inkább egy elnyomott belső gyermek.

Néha talán nem annyira oldott ez az orr alá dörgölés, a színpadon sokkal inkább az egyes jelenetek egyértelmű szétválasztására irányulnak az ötletek, és nem arra, hogy mi, nézők tényleg beleőrüljünk a valóság-fikció játékba – tény, hogy szükség van az egyértelműsítésre, különben nagyon nehezen lehetne követni a sztorit, de minek követni a sztorit ott, ahol valójában nincs is sztori? (Persze ott is kell sztori, hiszen csak így tudjuk meg, hogy nincs sztori.) Ebben a furcsa kettős játékban egyébként remekül egyensúlyoznak a színészek, minden figura pontosan addig létezik, ameddig léteznie kell, és ha már nem létezik, akkor szórakoztató önreflektálásba hajlik (dramaturg: Bíró Dénes). Erdei Ildikó jelmezei játékos segítők ebben a közegben, egyszerre jelenítik meg a karaktereket és képzeletszerűségüket is – gondoljunk csak a tarka-barka harisnyára, és az összeférhetetlen színkombókból összeollózott fantáziaruhákra.

Bartsch Kata tenyérbe mászóan ellenszenves dajka – aki harmadjára is elmondja mindenkiről meglévő, lesújtó véleményét –, valamint sajnálni valóan magányos és tehetségtelen orvos-gyakornok. Bármennyire is különbözik a két figura, mindkettőben van közös: a kiszámíthatatlanság. Guary Alexandra főnökében és óvónőjében is megvan a párhuzam: amennyire kimért és modoros az előbbi, annyira kedves és törődő az utóbbi (az általuk megszólaltatott maci pedig kifejezetten üdítő a maga agresszív szélsőségeivel). Bár egyértelműen közhelyekből épülnek a karakterek, a közhelyesség természetes módon találkozik egy kis közvetlenséggel. Kroó Balázs is pontosan váltogat a gyerek és a felnőtt Botond között, nagyjából valahol középen, a totálisan általános semmiben, de kifejezetten érdekesen sikerül leparkolnia karakterét, aminek következtében egyszerre személyes és általános mindaz, ami a színpadon történik.

Ettől egyszerre érezhetjük úgy, hogy mi is meg vagyunk zavarodva és egyáltalán nem jövünk ki saját magunkkal, és hogy az államgépezet is meg van zavarodva, illetve olyan szinten gyártja az agyament őrültségeket – az ultrapozitíve idealizált magyarságkép –, hogy lehetetlen róluk eldönteni, hogy valóban léteznek-e – miközben az ember valahol tudván tudja, hogy nem. Olyan az egész előadás, mint a Monty Python Repülő Cirkuszából a Macska Összezavaró Kft. vagy a Hülye Járások Minisztériuma: semmiképpen sem létező, de mindenképpen valóságos. És nagyon szeretnénk, hogy ne létezzen, de mindent megteszünk érte, hogy létezzen. Ezt az elszabadult, garázdálkodó gyerekkort pedig jó lenne valahogy feloldani, különben úgy fog kinézni az életünk, mint egy hatalmas játszótér. De lehet, hogy már olyan is, és simán elképzelhető, hogy valójában a Nemzet Óvodájában civódunk egymással.