Bár stílszerűbb lett volna nem népdal, hanem opera-parafrázist ide citálni, hiszen mégiscsak a Rigoletto-történetről van szó, de azon kívül, hogy néhány kijelölt helyen Verdi beköszön az előadásba egy-két dallam erejéig, igazából Victor Hugo regényéből születhetett az előadás, a folklórt pedig legalább a népies környezet indokolja. Mondjuk maga a történet is lehetne népmesei: van a menthetetlenül Szodoma és Gomorra birodalmában rekedt uralkodó, aki egyébként tényleg vonzó, és bár olykor nagyon szeretne nem engedelmeskedni a női combok szüntelen hívogatásának, mégsem áll ellent a kísértésnek, amelyet olykor még a szerelemmel is összekever. Az ő hűséges szolgája Rigoletto, akivel egészen jól elvan addig, amíg Rigoletto nem találja féltve őrzött lányának ágyában, aki ennek köszönhetően megszűnik szűznek lenni. Ez a fő cselekményszál, a mellékszálban egy egyszerű paraszti jegyespár kérné a király áldását frigyükre, de a király nem adja egykönnyen, inkább felhasználja őket aktuális hóbortjai kellékeinek.

Mivel a sztoriban ennyi van, jól érezte az alkotógárda, hogy erre nem nagyon lehet várat építeni, így inkább a teátrális eszközök egymásra illesztésével kezdtek szorgalmasan dolgozni, amely szorgalom mindenképpen tetten érhető az elkészült produkcióban. Kalmár Bence emeletesállvány-díszlete például nemesen egyszerű, színpadnak, baldachinos ágynak, gyerekszobának is remekül megteszi, és jól lehet benne helyszínt váltani, bár láthatóan nem arra jött létre, hogy a szűk térben izegjen-mozogjon. Keresztesová Veronika jelmezei is könnyen beazonosíthatóvá teszik viselőjüket, a király esetében pedig kifejezetten beszédes az alsógatya-vörösköntös kombó. A muzsikusok jelenléte már sokkal több kérdést vet fel, mert természetesen mindig jót tesz egy előadásnak, ha van benne élő zene, ám annak ellenére marad teljesen zárójelben a zenekar, hogy olykor még prózai szerepeket is kapnak a zenészek. Az atmoszférateremtés most valahogy elmarad, ami vagy a hőingadozásban elhangolódott hangszereknek, vagy csak a karakter nélküli dallamoknak köszönhető. Ami azonban mindent felemészt maga körül, az a szöveg. Az irdatlan mennyiségű, sehonnan sehová nem vezető szöveg. A szöveg, amely bár megpróbál az ábrázolt világ bornírtságára iróniával reagálni, nem találja meg a "mondanivalós" és karaktermélység-festős szándékokkal a közös hangot, így leginkább Rainer Micsinyei Nóra néhány odavetett félmondatában tud olykor hatást kiváltani.

Hogy hol csúszhatott el a dolog igazán, az főként abban a jelenetben érhető tetten, amelyben a rendkívül erkölcstelen királyról a valami miatt rekedt hangú, csökkent értelmi képességekkel bíró mizantrópként ábrázolt Rigoletto - akit Kocsis Pál játszik intenzív monotonitással - elmondja, hogy mi választottuk magunknak. Talán olyat is mond, hogy megérdemeljük - de ha nem mondja, hát gondolja. Ez az állítás abban az esetben mindenképpen helytállna, ha az Orbán Viktor-analógia ennél árnyaltabb jelentéstartalommal is megjelenne az előadásban, és nem annyi lenne pusztán a feladatunk, hogy jól elítéljük ezt az egészet. Mondjuk tény, hogy ebben a pillanatban legalább úgy tűnik, hogy valódi szándékai voltak az alkotógárdának az előadással, és nem csupán vészterhesen túlnyújtott Victor Hugo-gyakorlatokat nézünk, amiben bár minden játszó – a már említetteken kívül a látomásos királyt alakító Lábodi Ádám, a bohózati figurákat megformáló Egger Géza és Sipos György, valamint a romlatlanságot libidóval is feltöltő Czakó Julianna – kényelmesen megtalálja a maga helyét, végül egyik figura sem tud súly kapni.

Hangsúlyok és valamiféle dramaturgia híján még abban bízhatnánk, hogy legalább ez a bornírt világ szórakoztató testet ölt majd, de nem. Itt igazából minden csak külalak. A néző ugyanis nem attól lesz részese egy előadásnak, hogy megszólítják, hanem hogy számolnak vele. De nem számoltak velünk.