Béres Attila rendezése megadja ezt a közelséget a színpadon látottak és a saját veszteségeink között, nem hagy kívül, mer hatni az érzelmekre, megnevettet és megkeseríti a szánk ízét.
Maga az irodalmi alapanyag mindehhez inkább keretet és lehetőséget nyújt. A személyiségfejlesztő kurzusokról ismerős helyzetgyakorlatok és a hét „beutalt” monológjai laza jelenetsort alkotnak, amelynek az iránya-kifutása sem tartogat nagy meglepetéseket.
Horesnyi Balázs fehér, személytelenül steril díszletet tervezett az előadáshoz, hosszú fehér kanapéval, fehér székekkel, szürke plexi téglalapokból óriás keresztöltésekkel összefogott háttérrel, kávéautomatával. Tükör is van: mi, nézők vagyunk azok, felénk fordulva fésülködnek, igazítanak nyakkendőt, sminket a tréningre – Velich Rita elegáns öltönyös, kosztümös jelmezeiben – érkezők. Mintha egy modernizált eposzi seregszemlével kevert divatbemutatót látnánk, pontosabban annak még a kulisszák mögötti, készülődős szakaszát, ahogy az ABBA-slágerre (The Winner Takes It All) bevonulnak. Öt perccel később azonban kiderül, hogy a helyzet jelenlegi állása szerint győztes, az nem nagyon van köztük, még ha ezt a legutolsó érkező, a Zayzon Zsolt alakította Richard nem is akarja tudomásul venni. A zene a továbbiakban is fontos szerepet kap, az egyes jeleneteket a sötétben átrendeződő ülésrend mellett Tina Turner választja el egymástól (The Best). De egy táncos revüszám keretében meghallgathatjuk azt is, hogy a tréningezők mennyire jól érzik magukat a bőrükben. Vagyis a zene folyamatosan idézőjelbe teszi, ironizálja a színpadi történéseket. Ahogy hol ironikusak, hol röhejesek a tréninggyakorlatok is az erőltetett együttnevetéstől a labdadobálgatáson keresztül a szituációs játékokig. Egy pszichológia a hétköznapokban-kurzusnak is részesei lehetünk: a szereplők szépen végigmennek a munkahely (némelyikük még pluszban a feleség) elvesztésével együtt járó gyászfolyamat szokásos stációin a tagadástól a dühön át az elfogadásig. (Nem hiába vett a szerző egy pszichoanalitikust feleségül.) Mindeközben az előadás feszültsége nem teljesen egyenletes, néha vannak enerváltabb, vontatottabb részletek is.
A társulat tiszteletre méltó teljesítményt nyújt, lefelé senki sem lóg ki a sorból, Kiss Mari, aki a tréning vezetőjét játssza, nem csak (a körülöttem ülő, idősebb hölgyek hangos sóhajtásaival nyugtázott) Chanel-kosztümjének, hanem szerepformálásának egyszerű eleganciájával nyeri meg a nézőket. Nagy Cili ebben az évadban bizonyította, hogy méltán kapott bizalmat és jelentős szerepeket: a Rokonok Linája után most a keménykedő, de nem szívtelen Rita Jenkinsként is meggyőző. Märcz Fruzsina éppen ellentétes karaktert játszik: az általa megformált Barbara szőkesége mögé rejti gyilkos indulatait. A férfiak közül Orosz Róbert kapta a leghangsúlyosabb szerepet, Peterét, a topmenedzserek közé keveredett szerencsétlen, teljesítménykényszertől szenvedő kisemberét. Két monológgal ajándékoz meg bennünket, az egyikben több a nevetés, a másikban a keserű elégtétel, de mindegyik emlékezetes.
Zayzon Zsoltnak is van egy monológja, arról, hogy ha nem most, hát majd a jövő században jobb lesz minden, és ha akkor se, majd utána vagy még később. És közben szépen felvázolja a kapitalizmussal szemben a szocializmus eszményét. Mint Trofimov a Cseresznyéskertben. Vagy mint Az ember tragédiája egyes színeinek végén az új korszakra vágyók. Csak az a baj, hogy mi már azt is kipróbáltuk és „nem jött össze a több millió fehéregérrel/ végzett kísérlet”. (Rakovszky Zsuzsa: Decline and Fall) A Top Dogsban Rita kap valami munkát Koreában (közel az északi határhoz), a tréning szereplői folyamatosan cserélődnek, zöld emberke is kerül közéjük, időről időre a régiek is visszatérnek. A kísérlet folytatódik.