Hopp, itt nem jön tovább rész, ez máris a boldog vég. Jane Austen romantikus regénye, az Értelem és érzelem sajnos nem szappanopera, hogy rétestésztaként nyúljon, Deres Péter dramaturg színpadi verziója Valló Péter gazdaságos rendezésében pedig a 2 óra 45 percet éppen csak eléri, egy közepes hosszúságú szünettel. Azonban a színpadi kísérlet hosszabbnak tűnik, mintha a Dallas 357 (és most készülő további 10) epizódját kellene végignéznünk, ugyanis a Dallas annak van írva, játszva és rendezve, ami: főműsoridős szappanoperának. Az Értelem és érzelem azonban nincs színpadra írva – annak ellenére sem, hogy Deres rendkívül ügyesen és kifejezően sűríti a történéseket –, játszva – ugyanis a színészek lelkiismeretes dialógusismertetője szép, csupán a címben jelzett tulajdonságok hiányoznak belőle – és rendezve – ugyanis Valló Péter rendezésében mindössze arra koncentrál, hogy a dialógusok szépen fel legyenek mondva, szép vetített háttér előtt, szép alakzatba igazgatva a szereplőket.

Ebből pedig kijön, hogy végül is megtudjuk a Dashwood család sztoriját, csak hát a színház valahol elvileg több lenne, mint történet- és karakterismertető gyorstalpaló tanfolyam. Mert egyszerűen lehetetlen, hogy elhiggyük, hogy a színpad elején elterülő fűszőnyegen egy felületes ismeretségen túlmutató kapcsolat is létrejöhet, nem hogy mindent elsöprő szerelem. Mintha Valló és a színészek nem is szeretnék mindezt elhitetni, ők abban bíznak, a néző Jane Austennak és a regénynek hisz, ők pedig ízléses kis képekkel illusztrálják a történteket.

Erre kétségtelenül alkalmas a Veszprémi Petőfi Színház vállalása, amely egyébként jóakaratú, nemes szándékú, csak sajnos végtelenül unalmas és üres, ugyanis egy történetet ha csak szépen elmondunk, az nem köti le több mint két és fél órán át az embereket, pláne nem mutat sehová. Persze, örülni fognak, hogy a szerelmesek összejönnek, na de hát hogy hiteles legyen az, hogy Marianne a nála sok évtizeddel idősebb Brandon ezredes oldalán szeretné leélni az életét, azért több kéne, mint egy bejelentés.

Az előadás arra jó, hogy teljesen általános morális igazságok mögé talapzatot fabrikáljon, hiszen nagy bölcsességében mindenki belátja, hogy Marianne számára a bölcs és gáláns – ráadásul Szalma Tamás alakításában nagystílű és minden bizonnyal ártalmatlan – ezredes mennyivel értelmesebb választás, de ennek mögöttese van, ami nem csupán egy történet, hanem egy óriási változás, amit Trokán Anna akármennyire akar, nem tud három elhangzó mondatba belesűríteni egy _szép_ képekkel és fűcsomókkal kidekorált tér közepén állva. Vagyis pont a _tartalom_, a belbecs hiányzik Valló Péter üzemi szempontból egyébként maximálisan kidolgozott rendezéséből.

Bele lehetne menni abba, hogy a projektor által vetített képek közül időnként miért csak az egyik panel játszik, hogy miért van a szalon- és kastélybelsőkben is fű (még a szék is fűből van – kivéve a zongora előtti és egy horgászszéket, amely egyszer csak bekerül a színpadra, majd ki), hogy a zongora letakarva is zongora, csak letakarva és így tovább, de nem érdemes. Lehet mondani, hogy egy ilyesmi epikus mű szükségszerűen így működik színpadon (ami nem lenne igaz, mert éppen a veszprémi társulat vetemedett két évvel ezelőtt a Régimódi történet színpadra állítására, Bereményi Géza irányításával, ahol a klasszikus színházi megközelítés társult érvényes nézőponttal és releváns tartalommal), lehet azt is mondani, hogy ez egy kísérlet, hiszen a regény még nem szerepelt Magyarországon színpadon, lehet azt is mondani, hogy ez egy irodalmi ismeretekre koncentráló vállalkozás, ahogy azt is, hogy bulvárszínház, hiszen csak a sztori felszínét tartja érdekesnek az alkotó. Azt is, hogy két projektor, egyszerű és egyszínű ruhák (Benedek Mari), egyszerű díszlet (Valló Péter), viszonylag kevés szereplő – nem akartak drága előadást csinálni. Ezt mind lehet mondani. Arra azonban roppant kíváncsi lennék, hogy mit képvisel ez a tulajdonképpen a szerelem szépségén és az értelem szükségszerűségén, vagyis a történet lényegén kívül a világon semmit nem mondó előadás. Mert a színészek sem mutatnak semmi olyat, ami újdonság lenne. Igaz, a darab nem is ad jelentős színészi feladatot; Oberfrank Pál (Edward) és Kéri Kitty (Elinor) kettőse teljesen korrekt kései szerelmespár, Csarnóy Zsuzsa a kisujjából kirázza Mrs. Dashwoodot (a kiváló színésznőnek már régesrég játszania kellene a világ drámairodalmának jelentős női szerepeit – ez nem az), Kőrösi Csaba és Juhász Róza bohózatba hajlítja John és Fanny Dashwood párosát, Nyirkó István öblös poénkodással jellemzi Sir John Middletont, Palásthy Bea (Lady Middleton) ügyködő jó szándékú házasságközvetítőként inkább csak drukkol, mint tevőlegesen részt vesz a párok egymásra találásában, Sághy Tamás néha bejön a színre John Willoughbyként – a többi szerep tulajdonképpen csak a sztori előretolását segíti, többnyire megfelelő teljesítménnyel, de például Bécsi Kamilla Margaretjének mesterségesen behangsúlyozott, a természetességtől távoli mondatai a színpadképességet is alulról súrolják.

Itt be lehetne fejezni – de mégis idekívánkozik valami. Ezt az előadást a POSZT-ra meghívták. Nem tudni, milyen intenciók és szempontok alapján. Csak drukkolni lehet, hogy a veszprémi társulat ne higgye el, hogy e munka elismerésének szól a versenyprogramba való nevezés. (Nem egyedi eset: a Nemzeti Színháznak sem az Egy lócsiszár virágvasárnapja az idei emblematikus, pláne nem a legjobb előadása.) Ha már klasszikus fogalmazás, akkor a Régimódi történet az eredményre vezető út (és talán a színház érzi ezt, hiszen a jövő évad tervében továbbjátszásként szerepel az előadás). De még szerencsésebb, ha a teátrum nevét próbálják értelmezni: – veszprémi, Petőfi, színház –, megkeresve, mit jelent ma ez a három szó. Az Értelem és érzelemben a fenti háromból jobbára egy szó sem szerepel.