Az első pillanatban – koncerthez képest – félelmetesnek tűnik a színpad látványa: pár mikrofonállvány, egy-két hangfal és lámpák találhatóak csak rajta. Sehol egy hangszer: se dob, se gitár, se zongora vagy fúvós, vonós hangszer – kizárólag egy dobolós doboz. Pillanatokkal később előkerül ugyan egy akusztikus gitár, de csak azért, hogy alkalomadtán Herczeg Tamás arról adja meg a kezdőhangot – és aztán hogy egy dalt kísérjen vele. Ebből a kezdőhang-megadásból adódik bonyodalom: Bercsényi Péter sehogy se találja az egyik dalnál. Keresi, énekli, de csak nem akar kitisztulni. A társulat viszont mindezt olyan lazán és könnyedén kezeli – egy pillanatig sem tetszelegve a profi énekes-zenész szerepben –, hogy az inkább kellemesen szórakoztató, mintsem ciki – talán titkon még örül is a néző, hiszen üdítő perceket okozott. Sőt még az se kizárt, hogy igazából megrendezett jelenetet láthattunk.
Ez a különleges állapot végig kitart, miközben valaki mindig felvállalja egy-két szellemes, akár cinikus megjegyzés erejéig a showman szerepét, még tovább oldva a könnyed számok dallamaiban és játékosságaiban már teljesen feloldódott közönséget. A koncert ugyanis valóban a számoktól, azok kreatív feldolgozásától válik feledhetetlenné – és nem csak a társulat impozáns muzikalitásától.
Ugyan hallhatunk részleteket az előadásaikból is – elhangzik egy-egy dal a Korijolánuszból és a Kis vakond, akinek a fejére csináltak című produkcióból is (egyedül talán előbbi lóg ki kissé a sorból, hiszen szorosan kötődik az előadáshoz) –, de az igazán feledhetetlen az, amit az összeollózott popslágerekkel műveltek. Minden hangszer nélkül: szájeffekttel, dúdolással, vokálkísérettel és énekléssel szólal meg, miközben az embernek egy percig sincs hiányérzete – sőt, egy-egy átdolgozás sokkal izgalmasabban hangzik így akapella, mint az eredeti instrumentállal. A repertoár pedig rendkívül széles: hallhatunk egyveleget az eredetileg drum'n'bass alapokat egyszerű dallamokkal variáló Kosheen számaiból, hasonló zenés blokkot szentelnek Britney Spears ismertebb slágereinek is, de akad pár track Michael Jacksontól, Lady Gagától, megszólal a Depeche Mode klasszikusa, a Strange Love, a Eurythmics által szerzett Sweet dreams, sőt akad egy kis lelket mozgató latin muzsika is: a Te Quiero Mucho is „áldozatául” esett a HOPPart kreativitásának – hogy csak párat említsünk.
A társulat persze nem tudja magát meghazudtolni. Bármennyire is széles skálán mozog Kiss Diána Magdolna, olykor vagányan rekedt, máskor pedig érzéki és gyöngéd hangja, vagy fülbizsergetően játékos Herczeg Tamás basszusa és bármilyen érzékletesen egyensúlyozik a lágy és a határozott éneklés között Szilágyi Kata, vagy érzékletes Bercsényi Péter és Barabás Richárd javarészt a vokált alkotó szekciója – a színészek nem érik be ennyivel. A pontos, valóban zenei koncert igényű éneklés mellett ugyanis minden dalhoz előbukkan egy ötlet is – önfeledt pillanatokat okozva a nézőtéren.
Az este vicces és egyszerű formája pedig tényleg nagy sikert alkot, a Zsolnay Negyedben szállingózó emberek rendszerint leállnak bámészkodni, amikor eljut a dobhártyájukig egy-egy dal. És ha már megálltak, rendszerint ott is maradnak. Becsülendő, hogy a HOPPart komolyan vette a szórakoztatást, és nem azért állt ki koncertszínpadra, hogy eljátssza, milyen jó énekesek a csapat tagjai. Ez nem jelenti azt, hogy ne értenének az énekléshez, hanem azt jelenti, értenek ahhoz is, hogy egy önfeledt és magával ragadó estében részesítsenek minket. Csak remélni lehet, hogy a jövőben minél könnyebb lesz belefutni egy-egy fellépésükbe – aztán irány az országos turné.
_(Zsolnay Kulturális Negyed, POSZT OFF, 2012. június 14.)_
