Rádióbejátszások és impozáns, piros kockás és retróra hajazó, kék abrosszal terített asztalok fogadnak minket. Se nézőtér, se színpad, illetve ez a nagy alapossággal kivitelezett, könnyed hangulatú vendéglőszerűség a nézőtér és a színpad egyszerre. A szélen kiemelve egy nő ül néma csöndben, úgyhogy a pincér – aki pillanatokkal ezelőtt egy-két bűvésztrükkel szórakoztatott minket, amíg elfoglaltuk helyünket – kiszolgálja őt a szokásossal. Aztán embertömeg – pontosabban a szereplők tömege – lepi el a színpadot furcsa hangok közepette, könnyedén misztikussá varázsolva az eddig üdítően nosztalgikus miliőt.

Aztán sorjáznak az események: egy férfi betör a színházba – bár a jelenet erejéig a színház mauzóleummá válik –, akiről kiderül, hogy valójában gondnok, csak lecserélték az intézmény zárát (egy pillanatra térzavarba kerülünk: a rajtaütők azt állítják, hogy a gondnok belülről kicserélte a zárakat - de akkor miért kellett a tetőről bemásznia, és miért a többiek vannak bent?), szobrokat Mikulás-sapkák lepnek el, a felfordulás után közvetlenül Leonárdó, az erélyes rendőr teremt rendet, láthatunk jelenetet egy TV-torony rajongóról, németül beszélő vadászokról, akik közvetlenül egy medve lemészárlása előtt a komplett, pillanatok alatt állatkertté változó nézőteret lemészárolják – köztünk egy érzéki flamenco-táncost –, részesülünk urán-pletykákban, egy bizarr Piroska és a farkas mesében, miközben folyamatosan félinformációk érkeznek a tér szélén ülő nőről, a Szatyros néniről.

Finoman egymásba folyatott pécsi sztorik és események ezek, amiket feszítő krimi-hangulatot teremtve dob fel egy elszabadult, szaladgáló tigris (dramaturg: Hárs Anna). Akadnak egyébként remekül megírt szövegek is, amik finom stílusérzékkel egyensúlyoznak az abszurd és a csujogatóról, valamint a mesékről kialakított sztereotípiák határán. Mindezt a szereplők nagy összehangoltságról tanúságot téve keltik életre.

A civil, táncos és zenész szereplők (Benke Dániel, Orsós Ferenc, Jóni Dávid, Hegyesi Viktória, Orsós Mária, Balogh Rita, Utasi Mercédesz, Czipf János, Nagy Eszter, Horváth Barnabás, Dénes Anett, Szemző Angéla, Bencsik Gergely) mind figyelve a feladatukra, hol lelkesen, hol kicsit idegesebben igyekeznek teljessé tenni a rájuk bízott feladatokat. A kaposvári színművészetisek, a harmadéves osztályból kinőtt K2 Társulat tagjai egy-egy gesztussal igyekeznek karaktert adni a rájuk bízott pécsi hírességeknek. Benkó Bence rögeszmés, realisztikusan fanatikus gondnokot, Horváth Szabolcs őszinte tévétorony-fant és magas, komikusan arisztokratikus német vadászt, Rózsa Krisztián agresszívan határozott Leonárdót formáz. Jerger Balázs és Fábián Péter nagyrészt a nagyobb jelenetek tempóját tartja ütemesen karban. Dobó Enikő fegyelmezetten igyekszik a fantáziánknak átengedni a Szatyros néni titokzatosságát, nem utánozva a vélhetően utánozhatatlanul flúgos és furcsa asszonyt. Az apró szerepek közül egyedül az csúszik át a hatásvadászat mezejére, amikor Szakács Hajnalka, vélhetően mint Szatyros néni-alteregó, fájdalmasan cipeli a vödröket. Azonban Szakács, egy civil szereplővel közösen, képes valamiféle izgalmasat és emberit varázsolni Csumi néni káromkodáshalmaiba.

Azonban az előadás valahogy mégsem tud túlmutatni azon, hogy pécsi sztorikat láthatunk. Arra vonatkozólag ugyanis nem kapunk színpadi információt, hogy milyen ez a Pécs, kik a pécsiek, egyáltalán – azon túl, hogy a POSZT közege végre meg legyen szólítva –: miért fontos, hogy lássuk ezeket a pillanatokat. Ugyanis a mögöttes, vagy a happeningjelleg felépítése helyett Schermann Márta rendező misztikus pillanatokkal tartja valahol a kettő között az előadást – amiben erős szerepe van a produkció kettős, játékos népi motívumokat és feszítően elektronikus témákat felvonultató zeneiségének (zene: Ávéd János). Ennek következtében – hiszen a misztikum mindig valamin túlmutat, valamire rátapint, vagy elfed – kizárólag hatásos, vagy hatásosnak szánt momentumokat kapunk, amik olyanok, mintha szeretnének valamit mondani, de nem tudnak, hiszen valójában nincs mögöttük semmi.

Az meglehetősen véleményes, hogy egy produkció civil szereplőket valóságos színpadi helyzetbe állít, kizárólag a szerepek méretei mentén osztva el a feladatot az amatőr és a színművészetis szereplők között. Előbbieknek egyszerűen nincs meg az a tudásuk, ami a színészeknek megvan: hogyan kell egy szerepbe rejteni saját magukat, egyszerre megmutatva és elrejtve hétköznapi énjüket. Az előadás konstrukciója pedig nem, vagy csak nagyon kevéssé védi meg őket.

Mindezek ellenére igen fontos produkciót hozott létre a FESZ, hiszen az alkotók megtették azt, amit a POSZT még ilyen módon soha: a színház eszközeivel (és nem csupán előadások bemutatásával) foglalkoztak a fesztivál többségi tulajdonát birtokló és az eseménynek otthont adó város lakóival. És bár a szervezés, a fesztivál körülményei, a Zsolnay Negyedre jellemző alapvető nézői érdektelenség egyáltalán nem az ő malmukra hajtotta a vizet, remélhetőleg egy olyan eseményt hoztak létre, aminek a jövőben hagyománya is lesz. Hiszen rengeteg olyan képességet és tudást birtokolnak, amiket a kőszínházak – a struktúrából adódóan – soha nem fognak. Ezzel nincsen semmi baj, a lényeg az értelmes alapokon nyugvó szimbiózis lenne. Ahogy a színház is megmutatta, hogy tud a környezetéhez szólni – csak meg kell találni hozzá a megfelelő formát.