Ám ez tényleg csak illúzió, már csak azért is, mert a budapesti közönség egészen más, mint a német, a román vagy az osztrák, ez pedig már önmagában is nagyban befolyásolja magát az előadást, azonban vannak ennél sokkal súlyosabb esetek is. Ilyen például, amikor kiderül: az előadás díszlete nem látható a befogadó színház terében, vagy kiderül, mint történt az néhány éve a Vígszínházban tartott zágrábi vendégjáték, A park esetében (Szikora János rendezésében): egyszerűen háromszor akkora a színház, mint amekkorára az előadás be van hangolva.

Szóval az eredeti helyszín sajnos nem pótolható, ezzel együtt persze remek dolog, hogy Budapesten rendszeresen lehet találkozni határon túli vagy vidéki előadásokkal, ez nem is kétséges. Az igazsághoz pedig az is hozzátartozik, hogy meglehetősen ritka, amikor egy előadás méregfogát húzza ki egy alternatív helyszín, mert legyen bármennyire is üdvözlendő, hogy a kolozsvári társulat a Pesti Színházban vendégeskedhet, úgy tűnik, most mégis ez történt, és valami alapvető maradt Kolozsváron az előadásból.

Tompa Gábor rendezése ugyanis lírai előadás, méghozzá igen erősen a térből, díszletből megfogalmazott lírai előadás. Ezért is különösen visszás az a helyzet, hogy a Pesti Színház igencsak megemelt színpadán Carmencita Brojboiu díszletének egyik alapeleme, a víz és a rá helyezett deszkák teljesen rejtve maradnak a nézők szemei elől, pedig a kolozsvári színház honlapján fent lévő galéria alapján olyan dolgok is történnek ott, amik közel sem mellékesek. Ezzel a hendikeppel indult az előadás, és talán emiatt nem is tudott igazán életre kelni Visky András a kellemet a fertővel keverő, nagyon kelet-európai és igazán magyar drámája.

Ez a dráma első blikkre giccses, hiszen két olyan véglet van egymás mellé téve – egy kristálytiszta nő és a mocsok ellenére egészséges kis közösség, valamint Mária és a kis Jézus –, amely bármelyik hollywoodi mozi forgatókönyv-alapjaként megállná a helyét. Csakhogy Visky András és Tompa Gábor a társulattal arra vállalkoznak, hogy ennek a giccsnek megkeresik az igazságát. Ennek érdekében nem töltik fel patetikummal a történetet, csak a szentet profánná, a profánt szentté teszik. Visky András drámája líraian drasztikus módon keveri az istenit a világival, Tompa Gábor rendező pedig pont valahol félúton állítja meg ezt az egészet, és ebben a feketéllő purgatóriumban perzseli az angyalokat és az embereket eggyé. Nem delíriumban vagyunk, ez a/egy valóság. És mégis: két lábbal Kelet-Európa, a Kárpát-medence földjén állunk.

Éva színész akart lenni, de végül alkoholista lett. Egy szemétdombon lakik, készséges, néma barátja társaságában, és beszél. Sokat beszél, van mit kibeszélnie. Nem jajong, nem sopánkodik, nem harcol az élettel - úgy tűnik, leszámolt vele. Éva nem dühös vagy keserű, _csak_ elbukott, Kézdi Imola pedig ezt a bukást az infantilizmussal oldja fel, és ez érdekes elegy, még ha kissé statikus is az előadás egészét tekintve. Éva most megiszik már bármit, és jól elvan a többi alkoholistával. Eközben Mária és Másik Mária siet a kisdedhez, az angyalok pedig ugyanúgy isszák a pálinkát odafent, mint az emberek idelent. Nincs is olyan nagy különbség ember és angyal között, és bár a színház allegória működhetne – az angyalok az előadás makettjével játszanak, mielőtt lejönnek Máriáért –, de ez puszta utalás marad csak. Szűcs Ervin és Farkas Lóránd szórakozott, lumpen angyalpárosa egyébként remekül mossa el a határt menny és föld között. Albert Csilla csupaszív Trezor és Másik Mária szerepében is Évához képest határozza meg magát, a két fiúnak (Köllő Csongor és Bocsárdi Magor) viszont csak a folyamatos jelenlét marad feladatnak, de ezt maradéktalanul teljesítik.

Az Alkoholisták azonban kevésbé támaszkodik a színészekre, mint az atmoszférára és a sajátos dramaturgiára, így pedig tényleg nehezen indokolható az a töménytelen mennyiségű szöveg, ami most inkább szolgál arra, hogy ennek az atmoszférának legyen ideje kiteljesedni, mint arra, hogy végigmenjünk Évával egy úton. Pedig a boncolgatott probléma jóval konkrétabb a megidézett stílusregiszternél, hiszen legyen a helyszín Pest vagy Kolozsvár, a kommersztől fejre állt embereket itt is, ott is láthatunk eleget, akiknek – közhely, igen – ugyanúgy sorsa van, mint bárki másnak, és nagyon is fontos viszonyítási pontjaink lehetnek. Hogy ez a tartalom benne van Visky András szövegében, az kétségtelen ahogy az is, hogy most nem ezen volt a hangsúly. Amin viszont volt, annak egy jelentős része technikai okok miatt rejtve maradt előlünk. Persze a színvonal így sem kérdéses, _csak_ a hatás marad el. Ez viszont egy hatásra épülő koncepciónál elég jelentékeny.

_(Pesti Színház, 2012. május 30.)_