Az előadás annyira könnyedén ugorja át a meséből fakadó lineráis narrációt, hogy egyáltalán nem is szándékozik elmondani a történetet. Az arab mesevilág ebből a szempontból itt nem is fontos, hiszen nincsenek dzsinnek, kádik, királyok, szolgák a színpadon, sehol nincs se Aladdin, se Ali baba, de még a negyven rabló se masíroz át a színen. Kizárólag az ezek mögött működő elemi és magával ragadó érzetek és érzések működnek – persze azért a Bozsik Yvette által koreografált előadás felidézi az arab mesék hangulatát.

Ehhez tökéletes eszköznek bizonyulnak a Philippe Heritier által komponált dallamok, amik kérdés nélkül jelzik a közel-keleti zenei hangzásvilágot, erős elektronikus alappal és hatásos ütemekkel megtámogatva. Ez a zene tényleg úgy szól, hogy közben probléma nélkül jelenik meg az összes keleti világhoz társított közhelyünk – anélkül, hogy ebből bármit látnánk a színpadon. Ott csak néhány, ötletesen és változatosan megvilágított fémrúd látszik (világítás: Pető József) – mintha bambuszbotok szegélyeznék a színt, vagy hárem-függönyök –, amelyek a végtelenben folytatódnak – hála a Nemzeti Táncszínház tükörsimára mosott balettszőnyegének. A Pető József és Vati Tamás által tervezett egyszerű, ám annál hangulatosabb látvány magával ragadó, szexuálisan túlfűtött kalandozásra ad lehetőséget a táncosoknak.

A társulat pedig igazán lehengerlően tölti be a színpadot. A közös táncok még a kákán is csomót kereső tekintet számára is egyszerre mennek végbe, miközben minden mozdulatot valahogy egyedien és sajátosan fogalmaznak meg a táncosok. De profizmus ide vagy oda, ez az előadás mégis a hogyanoktól válik különlegessé és igazi élménnyé. Attól, ahogyan _megtörténnek_ a duettek, szólók, közös táncok. Attól a feszültségtől, erotikával, frusztrációval, elnyomással és vággyal teli levegőtől, amivel a táncosok behintik a nézőteret. Fülöp Tímea, Vati Tamás, Gombai Szabolcs, Hasznos Dóra, Valencia James, Kalmár Attila, Samantha Kettle, Krausz Alíz, Székely Szilveszter, Vida Gábor és Vislóczki Szabolcs megrázó és magával ragadó szenvedélyességgel, néha pedig kegyetlen precizitással kelti életre a felnőtt mese hangulatát és világát.

Egy olyan világot, ahol nem mindig úgy sikerül minden, ahogyan terveztük, ahol rengeteg kompromisszumot kötünk, ahol magunkat korlátok közé zárjuk, és ahol nem mindig a leginkább odaillő módon tudjuk megfogalmazni a szexualitásunkat. Az igazán bámulatos ebben, hogy a néha akrobatákat is megszégyenítő mozdulatok, egyedi, de egyediségükben közérthető, olykor bizarr, máskor magával ragadó szexuális kalandok közepette a táncosok szinte egyáltalán nem használják a meztelenség eszközét – pedig milyen adekvát lenne: ha szexről beszélünk levetkőzünk. És nem. Tényleg csak a legszükségesebb pillanatban kerül le egy-egy darabka a Juristovszky Sosa által tervezett misztikus öltözékekből.

Sokszor tűnik úgy, hogy a folyton mozgó, de pillanatokra hatásos csoportképekké összeálló érzetjáték mégiscsak szeretne valamilyen lineáris úton végighaladni – talán ezért van ugyanaz a táncos kiemelve az előadás elején és végén is. De ez a fajta szándék szinte teljesen súlytalannak tűnik a tényleg magával ragadó – és csak egy-egy helyen kevesebb ötletet mutató – koreográfiákat nézve. A végére pedig már nem csak úgy tűnik, hanem a bőrünkön érezhetjük: a mese igenis felnőtteknek is szól. Csak ki kell engedni a szellemet a palackból, és nem gyerekként olvasni. Ahogyan a színpadon hömpölygő, táncosokat ráncigáló és bennünk szunnyadó szexualitást is.