Mivel a technika mára eljutott arra a szintre, hogy nem kell a bakelitlemezen a megfelelő barázdára betalálni a fejjel, a kazettát sem kell tekergetni, sőt igazából a cd-n lévő trackek között sem kell váltogatni – az ember rákattint a fájlra, vagy összemixeli a zenéket, és már mennek is maguktól –, ezért kifejezetten érthetetlen, hogy a Physpacom táncai miért vannak a zene- és fényváltások mentén feldarabolva. Feledi koreográfiái nem is képesek túllépni ezen a darabosságon, sőt mintha ez kifejezetten stílussá akarna emelkedni. Ez így is történne, ha bármit kifejezne ez a töredezettség, és nem az érződne ki belőle, hogy azért ilyen, mert így sikerült – így sikerült összekötni a jeleneteket, így sikerült kitalálni a koreográfiákat és így sikerült megvalósítani őket. Minden csak elemekben van előttünk: nincsenek egybekötött mozdulatok, csak végállapotok, kezdő és befejező gesztusok, de a kettő között eltelt idő igazából csak eltelt idő – hogy mivel telik, teljesen lényegtelen.

A táncosok a kevés lehetőség ellenére igyekeznek kitenni magukért, pontosan, precízen teljesítve a rájuk kiszabott mozdulatokat. Ebben élen jár Jónás Zsuzsa, akinek önkibontós, majd önmagára aggatós nyitánya pár percig még azt is képes elhitetni velünk, hogy utána összefüggő jelenetek és kompakt koreográfiák következnek. De helyette csak egymással semmilyen viszonyban nem álló mozdulatok érkeznek, amik egyedül a zene elektronikus dübörgése miatt képesek felidézni az éccakázgatás hangulatát – meg az előadás egyetlen kidolgozottabbnak mondható jelenete, amikor is egy csaj lekoptat egy pasit, miközben egy Lick my ass című szám bömböl. Az előadás leginkább maradandó pillanata, amikor Lázár Eszter érzékien táncoltat magán egy légiirányítós fénycsőre emlékeztető tárgyat – komoly harcot kell vívni, hogy láthassuk ezt a jelenetet, előtte ugyanis vagy öt percig koromsötétben vakuznak a szemünkbe.

Egyébként Feledi koreográfiái egy-két gesztus erejéig kifejezetten érdekesen használják a Minorics Krisztián által tervezett díszletet – a kettényitható, dönthető, nagy fekete falat –, Stadler Ferenc fényei jól vágják le a tér különböző részeit, és mindeközben Feledi is prezentálja koreográfiai szakképzettségét – a klasszikus és a kortárs balett szinte teljes tárháza (a nyújtógyakorlatoktól az egyensúlyozós pozíciókig) és meglehetősen furcsa egyvelege tart előttünk divatbemutatót (olykor szó szerint) –, csak egyvalami hiányzik iszonyatosan ahhoz, hogy ez a táncelőadás táncelőadás legyen. Nem a történet, és még csak nem is a folyamatosság, hanem az arra való válasz, hogy a duettek, szólók miért pattantak ki valakinek a testéből. Lehetetlen lekövetni, hogy mi alapján kapcsolódnak egymáshoz a mozdulatok, semmilyen viszonyban nem állnak egymással, még az éjszakai élet hangulatára is csak pillanatokra emlékeztetnek – ez is csupán a zenének köszönhető.

„Keresésének középpontjában a párkapcsolat, család, az egyén áll” – írják az alkotók a színlapon. Lehet, hogy érdemesebb lett volna előadás előtt kiosztani egy részletes leírást a produkcióhoz.